Kávézó emberek

- Robert Anthony Rodríguez, George Timothy Clooney, John Gavin Malkovich -

Nyilván iszonyatos pénzekből…, de ez az egyik legjobb reklámmunka, amivel eddig találkoztam.

A videó látványos, sodró, vicces is. A választható befejezésekkel interaktívvá válik.

Az utána lévő felület éppen eléggé dinamikus ahhoz, hogy maradjunk még kicsit. A zene élénk, de nem harsány. Kiemelten irányít Facebookra, de plusz egy kattintással még legalább fél tucat különböző oldalon oszthatjuk meg másokkal, ha szeretnénk. – Valahogy így kell kinéznie egy online hirdetésnek.

(„Normál” tévés előzmények itt keresendők.)

Három mondatban három évről

Háromról nem lehet háromban.

A három az szédítő.

Három után is csak három semmiség: írni, írni, írni.

Second chance

Van ez a rovat (címke), hogy reflex. Egyik kedvencem.

Belőletek táplálkozik. Ha nem lennének olvasóim, akkor nem lenne a rovat sem. De mivel van, szeretem.

Pár hete írtam a sorozatomról. Vagyis elkezdtem róla írni, aztán nagyjából a harmadik sor után kanyarodott el az egész nagyon máshová. Akkor ez tetszett nekem, hogy spontánul történik. Ez a „hirtelenség” volt a szituáció, így nagyrészt tudatosan eszerint építettem fel a szöveget is. Gondoltam, ha majd rímel egymásra a helyzet és stílus, akkor az szépen összeáll. Akkor majd kikerekedik, hogy milyen jó ez a pillanatnyiság.

Nem így lett. A sokból túl sok lett. Azonnaliságból elhibázott részek következtek. Párhuzamból széttártság. Alkotókedvből zavarodottság. A sikló, szaladó sorok lassan átcsaptak az erőltetettség nyomvonalára. Az írói jókedv ambivalens olvasói érzéseket manifesztált (szült, eredményezett, miegymás).

Kommentelte Pankalin, hogy némiképp ambivalens. Utóbb kértem, hogy fejtse ki. Személyes üzenetben alapos kritikával indokolt, amiért hálás voltam. Aztán előkerült Jutka is, aki velősebben közölte, hogy gyakorlatilag félúton megdöglött a dolog.

Jól van akkor, gondoltam ideje hátralépni kettőt, felülvizsgálni – annyiban mégsem hagyhatom. Újraírtam, de nem nagyon, csak épphogy. Az eredeti szándék megmaradt: a rímképre törekvés. Továbbra sem akartam túlmagyarázni, azt amúgy is utálom. Csak belenyúltam itt-ott. Azt írta Pankalin, hogy gond van a ritmussal, pedig amúgy erősségem. Igazat tudtam adni. Úgy fogalmaznám ezt most, hogy imitt-amott elcsúsztattam egy félhanggal.

Vagyis semmi sem garantálja, hogy mostanra helyére került volna. De hagytam időt, nektek, és magamnak is. Örülnék, ha nekifutnátok még egyszer.

Annyit említenék még, hogy Pankalin kifogásolta a „hoppá!” jelenlétét is. Hogy ez az elején még rendben van, de aztán inkább modorossá válik, mert jobb az, ha benne teremtődik meg az érzés, és nem én tuszkolom az orra alá. Érdekes ez számomra, mert egyrészről elfogadom, másrészről meg eszembe sem jutott megválni tőle. Szinte mindig van valami, amivel hasonlóképpen babrálok. Elismétlem, túlismétlem, eljátszok vele. Talán ez garantálja, hogy minden írásom picit más legyen (hogy ne unjuk el magunkat). Mert egy-egy porondra rakott semmiség (szó vagy szókapcsolat) is képes alakítani teljes szövegtesteket. Kísérletezgetek.

Három évvel ezelőtt (Brh. Hoppálé?) állítottam, hogy kritikákért indulok, és a mai napig köszöngetem őket. A mostani bejegyzéssel kapcsolatban pedig remélem, hogy a negatív visszajelzések finomodnak, a pozitívak pedig tovább erősödnek.

Köszönöm.