aZ eSő aZ eSő

Dohányzott.

Nem emlékszem pontosan, talán egyszer csak írt, hogy elolvasott. A végéig. Furcsán lelkes volt. Levelezni kezdtünk, időnként hírt adott magáról. Gyakran dicsért, néha kritizált, legtöbbször tanácsot adott. Néha mesélt az életéről. A Társáról, mindig nagy betűvel, dolgos útjaikról a világban, múltjáról és jelenéről, meg a tanítványokról is. Tanítványai voltak.

Furcsa észjárás. Azt gondoltam. Gyakran nem értettem mit mért hogyan. Különben is, miért a szándék. Honnan ő. Ki ő.

Sosem láttam.

Úgy képzelem őt, mint akit túl sokszor sújtott az élet, de mindannyiszor felállt, és mindannyiszor elmulasztotta elveszteni a hitét. Azt hiszem, főleg emberekben hitt. Mintha csak folyton kereste volna azokat, akiknek segíthet, akikben lát valamit. Akiket feljebb húzna. Akikre építene. Akikben megbízna. Akiket szeretne. Elképzelem őt.

Tanár ember volt. Nem azért, mert iskolákba járt dolgozni, hanem mert úgy járt az életben.

Odaadó. Talán most minden barátja egyként bólintana, igen. Ez a jó szó. Ha olvasott is, teljes elkötelezettséggel olvasott. Mintha leemelt volna könyvespolcáról, és később oda csúsztatott volna vissza. Úgy képzelem.

Aggódott értem.

Legutóbbi levelét e hónap tízedik napján címezte hozzám. Hogy eltűnik pár hétre, elutaznak, kikapcsolódnak. Csak telefont visznek. Aztán majd bepótol mindent, ne aggódjak. Volt, amit most sem értettem. Mintha mégis furcsán búcsúzkodna. Azt írta, idézem, Szívből kívánok Neked sok-sok jót, örömet /lényeges!/, boldogságot, sikert. És írj, mindenről, ami a "fejedben és a szívedben" van. Ne hallgass senkire! Semmi ne tartson vissza, még a "tragikusnak ható" dolgok sem!

Furcsán tragikusan érint.

E hónap huszonnegyedik napján elvesztettem olvasómat, Varga Máriát.

...

Tegnapelőtt megrendülve olvastam a Társ levelét,

Kedves Balázs!

Mély fájdalommal tudatom, hogy feleségem, Varga Mária 2009. szept.24-én, életének 33. évében – hosszú betegség után, mégis váratlanul – elhunyt. Az Isten úgy akarta, hogy ne szenvedjen, mert egész életében másokkal osztotta meg az életét. Hamvait vasárnap adjuk a szélnek, kedves falujában, Arma di Taggia-ban /Olaszország/.

Blogját bezártam, ez a címe addig él, amíg üzenetek érkeznek hozzá.

A Mézescsupor a kedvence volt, amióta felfedezte Magának. Tehetségesnek tartott, de Szerinte elaprózod magad. Légy hű hozzá, ahogy Ő is hitt Benned.

Tisztelettel,

Szerette Cseh Tamást. Egy első dal a végére. Istenem, istenem, micsoda vidék. Micsoda ócska vidék. Ne bámuld bambán, ha esik. Az eső az eső.

Ég veled Mária, m.v., Drága Olvasóm. Hű maradok hozzád, és minden olvasómhoz. Ameddig csak lehetséges. Talán ezt akarnád.

Megrendült

A Gyáva és a Tudatlan találkozása (cikk)

Számomra Cseh Tamás történetében a legérdekesebb Bereményivel való összeverődése. Nem tudom, hány nagy találkozás van egy ember életében, de abban biztos vagyok, hogy a Bereményi-Cseh duó létrejöttével számolatlan tömegek kaptak ajándékba valami értékeset, valami igazit, talán felbecsülhetetlent is. Hétfőn láthatták a VMK rendhagyóan emlékező filmklubjának ajánlóját, amin aztán Bereményi Géza úgy jellemezte szerzőtársával való kapcsolatát, hogy a gyáva és a tudatlan. – Persze csak karikaturisztikusan.

„Gyáva”, mert ha rajta múlik, nem került volna nyilvánosság elé, mert ami már ott van, az bemocskolódik, meg mert a cenzúra, a támadások, mert a Tamás labilis idegei. Mert ritkán beszélt azokról a gondolatokról. A „tudatlan” meg sosem látta, hogy valójában mi is van a sorok között, máshogy értette, átformálta. „De talán épp ez adta azt a gellert, ami kellett.” – mondta a szövegíró.

Számomra egészen varázslatos, ahogy véletlenszerűen egymásra talál két ember, akik nagy eséllyel egymásnak lettek teremtve. Az ő szemszögükből is, a mai napig érthetetlen. Géza képtelen indokolni, miért pattant ki belőle az az abszurd ötlet, hogy éppen annak a 27 éves rajztanárnak akarjon dalokat írni, akiről véletlenül hallotta, hogy együgyű angol szövegekkel gitározgat, akit sosem hallott énekelni, akivel véletlenül került egy este egyazon füstös kocsmába. Tamás ijesztőnek találta, hogy másnap délután valaki őrült hévvel karistolja a papírt tulajdon lakásában, akivel előző nap talán részegen…

Gézának akkoriban megjelent egy vékonyka novelláskötete. Büszke volt rá, de valamiért mégis az foglalkoztatta, hogy az ének… az énekelt szöveg az valahogy mégiscsak többnek tűnik. Kántálva egészen más, megtelik tartalommal, többszörösére nő. Kisebb novellákat írt pár soros dalokba. Ehhez passzírozódott Tamás színpadi jelenléte. Vagy nem is jelenléte, inkább élete! Amellett, hogy mindig mindennek pontosan (milliméterre) helyén kellett lennie, amellett azt vallotta, hogy a legfontosabb az, ki hogyan megy a közönség elé. Különben úgyis lelepleződik. Látszik, mindig látszik, hogy ki mért van ott! Az elvárások, a siker, a pénz, vagy esetleg az, hogy nagyon mondani akar valamit. Ő mindig utóbbi volt, ez volt az ő stratégiája. És ez valahogy működött. – De csakis együtt! A bereményi szövegek nem teltek volna meg lélekkel a cseh jelenlét, élet nélkül. És vica versa.

Hogy mennyire kevesen múlik.

Számomra ők mesélő emberek, akik elsősorban a találkozásokról regélnek. Lefestettek egy kort, egész életüket becsomagolták szavak és húrok közé, nekem mégis leginkább a… találkozásokról. Tavaly áprilisban (szintén a VMK-ban) láttam őt először, és valahogy már akkor is egyfajta találkozásról írtam. Hovatovább, talán mások is gondolkodnak hozzám hasonlóan. Még szintén 2008-ban a 30y frontemberével készítettem interjút, ő is beszélt egy felejthetetlen, át és megformáló Cseh Tamás koncertről. Anyukám pár héttel ezelőtt egy családtag elvesztéséhez hasonlított. Ma este egyedül voltam ott; a megemlékezés és a film közötti szünetben ütközök bele a jelenetbe, ahogy egy kamasz fiú megtorpantja a maga megszokott szerénységével távozó Bereményit, kezet nyújt – vagy azt mondanám: kezet kér. Köszöni. Látszik rajta, hogy nem akarja magyarázni, csak köszöni. Arrébb lépve belehallok egy ötvenes férfi történetébe, ami egy első találkozásról szól. A régi művházban, amikor még nem is nagyon értette, hogy mit akar mondani, csak úgy magával ragadta az a különleges bája.

Porteleki Gábor énekes nem volt rest azzal nyitni: amellett, hogy megtisztelő, nem tudja, mi lett volna a Fehér babák nélkül. Vagy ha azt a gitárt a kezében nem Cseh Tamástól kapta volna – ismeretlenül – ajándékba. Most nem állna itt, sőt, teljesen más ember lenne. Baki György, Bakonybél polgármestere évtizedekkel ezelőtti bakelit lemezeket kotort elő, hogy azokról keressen egy hangulatot, egy dalt, amit eljátszhat háromtagú együttesével. Varga Róbert újságíró, az est házigazdája elárulta, hogy nem véletlenül bakonybéli lakos most már ő is. Említett egy fák között suttogó öreg indián szellemet is.

Számomra Cseh Tamás halála szomorú dolog. Miközben tudom, hogy valójában csak szeretnék osztozni azok gyászában, akik igazán találkoztak vele, akiktől hallom, akiknek igazán részükké vált. Számomra az a tragédia, hogy bár voltam Cseh Tamás koncerten, de nem emlékszem rá. Most már az is marad. – Mert másodszor arra tanított, hogy milyen fejet nem a megfelelő irányba fordítani, félrelépni, ostobán nem találkozni. Elmulasztott ismeretség. Kevesen múlt.

Fotó: Szabó Tamás

éS egy éS ketTő

Na most azt választom, hogy feltápászkodás. Ritmusra fel.

Rezonálni

Egy utolsó a témában, aztán ugrunk. Sajnos nem nagyon írok (ugye), viszont örülök, hogy még az elmúlt 24 órában is érkezett építő vélemény. Örülök, hogy beszélgettünk, hogy többféle nézet is megmutatkozott. Magam részéről biztosan állíthatom, hogy többször is elgondolkodtam, kerekedett a véleményem. Mondhatni: rezonáltam. Azért mondom, hogy rezonálni, mert Azonos kolléga fogalmazott így egy rövid bejegyzés hosszabb zárójelében, és ez valahogy nagyon megmaradt. És ez valahogy sokkal érdekesebb, mint amit én most írni tudnék, úgyhogy tessék:

„(Valójában nem fontos, hogy az embernek legyen véleménye a világ dolgairól. A vélemények utáni kutatás hajlamossá tesz elfelejtenünk az utazást. Véleménnyel bírni látványos, jól mutat egy állófogadáson, vagy tábortűz mellett, vagy a Savaria táncversenyen. Ezzel szemben azért olvasni (beszélgetni, utánajárni, belenézni), hogy véleményed legyen, sekélyes, túlvizezett. Ha sokat olvasol (beszélgetsz, stb.), mert szeretsz olvasni, akkor lesz véleményed, legalábbis kialakul valami, nézőpontokat tudsz ütköztetni, rezonálsz, ilyesmi. (Főleg rezonálsz.) Egy ismerősöm azért ment neki az Ulyssesnek, hogy el tudja mondani, hogy. Húsz oldalig jutott.)”
(forrás: Véleményes MJ)

Köszönöm mindenkinek.

Fiú fiúba szerelmes, lány lányba szerelmes

Update (09.09.07. 17:05): Ha már videók, itt az utca embere a homofóbiáról a hvg.hu videós stábjától.

Elkészült az indexes videó. Elég profi és tanulságos lett ahhoz, hogy ezt itt most külön is.

Félig tele

Jelezném: optimista bejegyzés következik. Aki tőlem nem ezt várja, vagy akinek ez ma egyszerűen nincs ínyére, nyugodtan nézze meg a színes képeket, majd kattintson tovább.

Kelet és Nyugat közé szorultunk.

Jeruzsálem szent földjein nem is olyan régen példátlan jelenség volt észlelhető. Évszázados viszályaikat és örök ellentéteiket félretéve a három monoteista világvallás képviselői kéz a kézben álltak ki egyetlen ügy mellett. Az „efféle förtelem” elleni harc, „Isten haragjától” való félelem, a fertő megfékezése, de leginkább a városba tervezett melegfelvonulás megakadályozása volt okként felismerhető. Hiába, a közös ellenség összehozza a bandát.

Moszkvában évente egyetlen kivételesen napon mosolyognak össze rendfenntartók és rendbontók. Állnak vidáman egymás mellé, fordítják ökleiket együtt egyetlen irányba. Így stand-up-ol rendőr és huligán a melegek jogaiért felvonulók kárára. Nem vicc.

Belgrádban egyetlen egyszer próbáltak meg ilyesmit szervezni (2001-ben). Lengyelországban törvényjavaslat született (2007-ben), miszerint azoknak a tanároknak elbocsátó farpofán rúgás lehetne a jussa, akik véletlenül a ferde hajlamúak érdekei mellett szólalnálak fel hallgatóik körében. Izraelben felvonulás nélkül is melegeket ölnek.

Máskülönben, néhány száz kilométerre, Bécs utcáin idén 120 ezren vonultak fel, köztük politikusok és hírességek, rendbontás vagy ellentüntetés nem volt. Valamivel messzebb, Hollandia 700.000-es fővárosában félmillióan merészkednek utcára ilyentájt. A világon 1970 óta rendeznek melegfelvonulásokat, mára szinte az összes nyugati nagyvárosban, közel száz helyen. Nem kivételes a karneváli hangulatú milliós „összejövetel” sem (New York, San Francisco és London vezetésével).

Erre felénk kutya egy dolog azonos neműt szeretni. Ha nem viselik szívesen a furcsálló, vagy gyakran rosszalló tekintetek ostorcsapásait, akkor titokban tartják érzelmeiket. Gondoljunk csak bele, hogy nyilvánosan sosem puszilhatnánk arcon, vagy éppen markolhatnánk vehemensen fenéken a mellettünk sétáló drága embert, ha éppen kedvünk tartja, mert ne adj isten, jól összevernek a szembejövők. Egy friss felmérés tanúsága szerint honfitársaink 40%-a gondolja úgy, hogy a melegeknek joga lenne úgy élni, ahogy szeretnének. Ha mégis a maradékból kerülne ki munkaadójuk, munka-, esetleg csoporttársuk, akkor nincsenek jó helyzetben. Bujkálni, kettős életet élni, az marad.

Egy ilyen kisebbségnek egyértelműen joga van évente egyszer vállszélességben végigsétálni Budapest utcáin – ez nem lehet vitaalap. De szükség van-e melegfelvonulásokra? Egy magyar lány, heteroszexuális, és gyakori felvonuló úgy nyilatkozott: „nyilvánvalóan igen!, demonstrálni kell a sokszínűséget, mert ez pontosan arra jó, hogy időnként megmutathassuk, ilyenek is vagyunk, meg olyanok is vagyunk.” Még ma is, negyven évvel később is – igaza lehet (ránk vonatkoztatva mindenképpen, de még az Egyesült Államokban is négyszer nagyobb eséllyel lesz öngyilkos egy homoszexuális fiatal). Másrészről, sokan vannak a két szélsőséges között, akik úgy vélekednek, hogy nem vagyunk mi homofóbok, csinálják csak, de azért mégis csak jó hermetikusan eldugaszolva. És főleg ne botránkoztassanak önkényesen az utcákon.

Miért is kell botránkoztatni? Elgondolkoztam ezen, úgy mégis mit válaszolnék? Amúgy tök feleslegesen, mivel egészen egyértelmű. A magyarok mindössze hat százaléka ismer személyesen meleget. Vagyis a magyar melegek rejtőzködőek. Nem véletlenül, nem biznisz. Ezért van, hogy azon kevesek, akik ilyenkor önként állnak ki a támadások kereszttüzébe, azok extrovertált jellemek. A bátrabbak, vagy mondjuk úgy: a nagyszájúbbik társaság. Az a fajta pedig, akkor már nem piros pöttyössel gurigáz, hanem szögecsekkel vert tangával rázza sejhaj!

Erre aztán jön a fricska! Ma egy teljesen átlagos tömeg vonult fel fővárosunkban, főleg nő. Ma inkább csak tükröt tartottak nekünk. Nézzünk bele!

Ma Magyarországon nagyjából ezer ember vonult fel, mellette körülbelül négyszáz ellentüntető képviselte – megbotránkoztató módon – eszmeiségét. Ma Magyarországon a rendőrök előbbi csoportot védelmezték (sikeresen). Ma Magyarországon létre hívható egy olyan rendezvény, ami közelebb visz minket Európához. Ma Magyarországon – egész meglepő módon – még vannak olyan döntéshozók, akik egy ilyen ügy mellett kardoskodnak. Ma Magyarországnak még Whoopi Goldberg is üzen: maradjunk a helyes úton.

Ma Magyarország Kelet és Nyugat közé ékelődött. Aligha lehetnék ennél optimistább. Kedves Olvasóim, ma a pohár félig tele van. Próbáljunk hinni ebben. Ez is valami.


(A képek forrásai:
Az első kép anonim.
Az utána lévő három az Index helyszíni fotói közül került ide.
Az utolsó Zach Hyman munkája.)