Second chance

Van ez a rovat (címke), hogy reflex. Egyik kedvencem.

Belőletek táplálkozik. Ha nem lennének olvasóim, akkor nem lenne a rovat sem. De mivel van, szeretem.

Pár hete írtam a sorozatomról. Vagyis elkezdtem róla írni, aztán nagyjából a harmadik sor után kanyarodott el az egész nagyon máshová. Akkor ez tetszett nekem, hogy spontánul történik. Ez a „hirtelenség” volt a szituáció, így nagyrészt tudatosan eszerint építettem fel a szöveget is. Gondoltam, ha majd rímel egymásra a helyzet és stílus, akkor az szépen összeáll. Akkor majd kikerekedik, hogy milyen jó ez a pillanatnyiság.

Nem így lett. A sokból túl sok lett. Azonnaliságból elhibázott részek következtek. Párhuzamból széttártság. Alkotókedvből zavarodottság. A sikló, szaladó sorok lassan átcsaptak az erőltetettség nyomvonalára. Az írói jókedv ambivalens olvasói érzéseket manifesztált (szült, eredményezett, miegymás).

Kommentelte Pankalin, hogy némiképp ambivalens. Utóbb kértem, hogy fejtse ki. Személyes üzenetben alapos kritikával indokolt, amiért hálás voltam. Aztán előkerült Jutka is, aki velősebben közölte, hogy gyakorlatilag félúton megdöglött a dolog.

Jól van akkor, gondoltam ideje hátralépni kettőt, felülvizsgálni – annyiban mégsem hagyhatom. Újraírtam, de nem nagyon, csak épphogy. Az eredeti szándék megmaradt: a rímképre törekvés. Továbbra sem akartam túlmagyarázni, azt amúgy is utálom. Csak belenyúltam itt-ott. Azt írta Pankalin, hogy gond van a ritmussal, pedig amúgy erősségem. Igazat tudtam adni. Úgy fogalmaznám ezt most, hogy imitt-amott elcsúsztattam egy félhanggal.

Vagyis semmi sem garantálja, hogy mostanra helyére került volna. De hagytam időt, nektek, és magamnak is. Örülnék, ha nekifutnátok még egyszer.

Annyit említenék még, hogy Pankalin kifogásolta a „hoppá!” jelenlétét is. Hogy ez az elején még rendben van, de aztán inkább modorossá válik, mert jobb az, ha benne teremtődik meg az érzés, és nem én tuszkolom az orra alá. Érdekes ez számomra, mert egyrészről elfogadom, másrészről meg eszembe sem jutott megválni tőle. Szinte mindig van valami, amivel hasonlóképpen babrálok. Elismétlem, túlismétlem, eljátszok vele. Talán ez garantálja, hogy minden írásom picit más legyen (hogy ne unjuk el magunkat). Mert egy-egy porondra rakott semmiség (szó vagy szókapcsolat) is képes alakítani teljes szövegtesteket. Kísérletezgetek.

Három évvel ezelőtt (Brh. Hoppálé?) állítottam, hogy kritikákért indulok, és a mai napig köszöngetem őket. A mostani bejegyzéssel kapcsolatban pedig remélem, hogy a negatív visszajelzések finomodnak, a pozitívak pedig tovább erősödnek.

Köszönöm.

Rezonálni

Egy utolsó a témában, aztán ugrunk. Sajnos nem nagyon írok (ugye), viszont örülök, hogy még az elmúlt 24 órában is érkezett építő vélemény. Örülök, hogy beszélgettünk, hogy többféle nézet is megmutatkozott. Magam részéről biztosan állíthatom, hogy többször is elgondolkodtam, kerekedett a véleményem. Mondhatni: rezonáltam. Azért mondom, hogy rezonálni, mert Azonos kolléga fogalmazott így egy rövid bejegyzés hosszabb zárójelében, és ez valahogy nagyon megmaradt. És ez valahogy sokkal érdekesebb, mint amit én most írni tudnék, úgyhogy tessék:

„(Valójában nem fontos, hogy az embernek legyen véleménye a világ dolgairól. A vélemények utáni kutatás hajlamossá tesz elfelejtenünk az utazást. Véleménnyel bírni látványos, jól mutat egy állófogadáson, vagy tábortűz mellett, vagy a Savaria táncversenyen. Ezzel szemben azért olvasni (beszélgetni, utánajárni, belenézni), hogy véleményed legyen, sekélyes, túlvizezett. Ha sokat olvasol (beszélgetsz, stb.), mert szeretsz olvasni, akkor lesz véleményed, legalábbis kialakul valami, nézőpontokat tudsz ütköztetni, rezonálsz, ilyesmi. (Főleg rezonálsz.) Egy ismerősöm azért ment neki az Ulyssesnek, hogy el tudja mondani, hogy. Húsz oldalig jutott.)”
(forrás: Véleményes MJ)

Köszönöm mindenkinek.

Visszhang utolsó rész

Mária levele:

„Bazsi!

Ha egyáltalán kérhetek ilyet, vedd elő a 2008. 04. 07-én írt bejegyzésedet, mert méltó arra, hogy ezzel emlékezz Cseh Tamásra.

Most csak ennyi, mert vendégeink vannak. Jól vagyunk, de most nagyon szomorúak. Éppen az Ő dalait hallgatjuk.”

Természetesen kérhet. Voálá. Amellett, biztosan lesz még róla szó.

Három mondatban a visszhang 3. része

Azt írja egy (kezdetektől) olvasóm - a szentem! -, hogy hát ez a Pásztoróra, ez a legklafább ever, úgyhogy írnia kell róla egy elemzést… foglalkoztatja, írogatja.

A vasárnapi Club Era koncert előtt a hegedűs, a Marci előáll a történettel, hogy az együttes levlistáján a kollegák linkeltek valamit, hogy „Marci a celeb”, mert épp a Kaukázussal hegedül egy videón, erre Marci visszalinkeli a legutóbbi bejegyzésem, hogy ő erre büszkébb – erre megöleltem Marcit.

Azt mondja Anyukám, hogy régen olvasott, de most újra leült, és hogy nem mindig hiszi ám el, hogy mindent én írok, lehet, hogy mondjuk másolom valahonnan; hogy hogyan vagyok benne egy autóval száguldó karakterben, mikor én nem is, meg például mi az, hogy „emlékeket gémkapcsozni”, ha?, hogy lehet ilyet kitalálni – kemény asszony, mernék vele vitatkozni…

Visszhang (második rész)

Beleszippantottunk az életbe.

Nehezen megfogható az, mikor rosszul érzem magam cipőben. Mert ugye, milyen hülyeség ez? Egyébként is frankó a cipőm (azt is írnám „csudaszép és csudijó”, ha ez így vállalható volna). A fél országot megjártam miatta, hogy aztán meg kellemetlen legyen benne? Hát így, így van ez.

Mert ha körülöttem mindenki – vagy talán csak a hátam mögött nem, de akkor a hátam mögött cseppet sem –, mindenki mezítláb van…, mert nem azért mert már-már klisésen homokos a tengerpart, nem is azért mert forró és sima a beton, egyszerűen csak azért, mert akkor és ott úgy jó, hát akkor olyankor!, tényleg nyomja a lábam.

A rücskös és sörfoltos betonon ugrálni, bolondul táncolni. Azt kellene mondanom: önfeledten. De elcsépeltük a szót, elveszett, kiüresedett az igazi jelentése, ami benne volt, lehetne, de már nincsen. És akkor a nyugvóponton, amikor se nem fel, se nem le, de mégis a levegőben, akkor átszaladt rajtam, hogy milyen az, tartalommal megtölteni egy szót.

Üresíteni és megtölteni. Erről szólt. Füleltem. Leginkább csak füleltem. De leérkezésnél és elrugaszkodásnál tapintottam is. Ritkábban szaglásztam és ízlelgettem, hogy milyen az, befelé nézni. Milyen az, mikor cseppet sem érdekel, hogy mi van a hátam mögött, mert végre képes volt valami elsöpörni az egészet! Terítőt rántani, sőt asztalt borítani. Üresíteni és feltölteni.

Ezt kaptam, pontosan tudom, hogy ezt kaptam.

…

A Club Era aznap éjjel Veszprém sétálóutcájának kisszínpadán tisztán definiálta a szót: örömzene. Így működik nyelvünk, igaz? Szimbólumrendszer. Azt mondom asztal, akkor a fejekben lesz valami négy lábú valami – talán terítő is lesz rajta. Aztán vannak kevésbé megfogható szavaink. Rengeteg, de az én fejemben eggyel kevesebb, mert az letisztult, tárgyiasult. Ha bárki azt mondja: örömzene, akkor itt szigorú kontúrok lesznek mezítláb hátmögöttel és cipőtlen önfeledtséggel.

Ezt kaptam.

A majdnem két órás koncert után odamentünk az együtteshez. Lehet, hogy megköszönni, nem tudom. A lényeg az volt, hogy odamenjünk. Éppen a prímásba botlottunk, akiről tavaly írtam egy cikket. Kérdeztük az új hegedűről, és már valahogy egyből ott tartottunk, hogy én írtam-e azt? Talán bólintottam a meglepetésre, hogy egyáltalán olvasta…, de akkor ő már Hrabalról mesélt, hogy azt nagy húzás volt beleszőni, meg hogy mennyire jól esett neki, és hogy amúgy is, mennyire…

Ezt kaptam.

Emlékezett rá. Ez az, amit kaptam.

Miközben kiállhatatlan ez a szakma, láss csodát, néha van miért!

Ezt.