.. és a zene

Na jó, a felütés nem is igaz egészen. Sumákul kezdek, mert a muzsika pont nem annyira, mint a felsorolásban (itt,itt,itt) lévő dolgok. Hoz hangulatot, vagy keresek hangulathoz, de nem annyira meghatározó. És bár töltögetek, meg mostanában tudatosabban hallgatok zenéket (ez is éppen csak annyit jelent, hogy már inkább albumokat rendezgetek, mint válogatott dalok vegyes egyvelegét), de ezzel mégiscsak lényegesen kevesebb idő szalad el. Szegénységemre nem értek semmilyen hangszerhez, a nevüket is alig, ráadásul fülem sincs hozzá. Volt is erről valamikor egy meghatározó egy mondatom.

Viszont csütörtök este a (azt a jelzőt olvasom mindenfelé: legendás) Magyar Jazz Quartet koncertjén voltunk sokadmagammal az itteni egyetem egy nagyobbacska aulájában, erről pedig mesélnem ildomos – bízom benne: érdemes is.

Kedves olvasóim, legendás vagy sem, mindenesetre: zongoránál (tudom a jelzőt: méltán világhírű) Szakcsi Lakatos Béla, doboknál Szende Gábor, mellettük Csepregi Gyula szaxofonon, Vasvári Pál basszusgitáron játszik.

Ők is megfáztak, gondoltam nem túl relevánsan az elején. Aztán… aztán nem is tudok pontosan beszámolni az aztánról. Talán csak szép lassan beleszerettem abba, amit bámulok. Mert hát a zene az zene, az rendben is van, számítottam rá, de arra nem, hogy olyasmiket fogok látni, amit korábban még messze nem, soha nem. Hamar eszembe is jutott, hogy mennyire távol van ez a különféle zenecsatornák soft adásaitól (meg például a Rammstein hard pornójától).

Ezeket az embereket átjárta a zene. A dobos torkában is verte a ritmust, a basszusgitáros arcára kiült minden, ami a színpadon történik. Szakcsi gyakorlatilag belefeszült a hangokba. Volt előtte egy papírhalom, de nem nagyon hittem el, hogy kottából játszana, tuti ujjakból nyomta – amúgy se lapozott soha. Csepregi Gyula magas hangok fújásakor maga is megmozdította sarkait. Lábujjhegyre emelkedett.

Zsigerből zenészek.

Elképesztő látvány. De ami ennél is több (és tovább), az a tisztelet, ahogy fordultak egymás felé, ahogy zenéltek egymás mellett, ahogyan játszottak egymásnak. Olyan fajta alázattal hallgattak, olyan csodálattal néztek a másik játékára… mintha.

„Elnézést, nehéz beszélni, mert ezek az emberek szétvertek engem.” – mondja Vasvári két dal között. Azt mondja, szétverték. Há, mintha ma találkoztak volna először, mintha meg lenne lepve egy szakcsi szólón, hogy azért az nem semmi.

Huszonhárom éve zenélnek együtt.

Jövő hónapban huszonkettő leszek, de ez eléggé újszerű volt. A dzsessz, az valamiért sosem állt távol tőlem, a Take Five (mackó nyomatja bal oldalt alázattal) már 16 évesen is formált. Nem tudom miért. De tetszik. Elég sok mindent hallgatok világzenétől az elektronikusig, mert majdnem minden stílusban találok értékelhetőt. Azok is tetszenek – nagyjából így vagyok ezzel. Igazából, mindenhez lehet úgy nyúlni, hogy az jó legyen. Nincs túl nagy bajom a jelennel sem. Szeretem a fiatalok bátorságát, sokra tartom a változtatni akarást, értékelem a kísérletezést. De ez után az este után azt kell mondanom, van amit sosem fogunk elvenni a nagy öregektől, hogy van amiben nem tudunk túllépni rajtuk, vagy hogy nincs olyan, amivel valaha is el tudnák orozni a dzsessz tiszta erejét.

Ez nem lett volna rossz zárszó, de ott volt még egy utolsó dal, amiről szintúgy ildomos. Erős szaxofonnal indult, aztán gitáron szólózott Vasvári Pál. Hát… tényleg nem nagyon szeretném ismételni magamat, így is elég sok helyen nehezen fejeztem ki magam, magam részéről is nehéz beszélni erről. Na de hogy, korábban ilyet még tényleg nem láttam. Az a fickó ott megharcolt. Görnyedt, egyenesedett, verejtékezett, visszatartott, nyögve kieresztett. Hasonlót se. Aztán visszatért a szaxofon, minekután nem kevéssé zseniális dobos improvizációt halltunk hosszú percekig. Végül a zenészek tekintetei eleresztették egymást, visszatértek a közönséghez, visszatért a szaxofonos refrén is, én meg konkrétan belekönnyeztem. Na tessék, ennyire nem határoz meg a zene.

(Az első kép forrása itt, a másik kettő a helyszínen készült.)

A Gyáva és a Tudatlan találkozása (cikk)

Számomra Cseh Tamás történetében a legérdekesebb Bereményivel való összeverődése. Nem tudom, hány nagy találkozás van egy ember életében, de abban biztos vagyok, hogy a Bereményi-Cseh duó létrejöttével számolatlan tömegek kaptak ajándékba valami értékeset, valami igazit, talán felbecsülhetetlent is. Hétfőn láthatták a VMK rendhagyóan emlékező filmklubjának ajánlóját, amin aztán Bereményi Géza úgy jellemezte szerzőtársával való kapcsolatát, hogy a gyáva és a tudatlan. – Persze csak karikaturisztikusan.

„Gyáva”, mert ha rajta múlik, nem került volna nyilvánosság elé, mert ami már ott van, az bemocskolódik, meg mert a cenzúra, a támadások, mert a Tamás labilis idegei. Mert ritkán beszélt azokról a gondolatokról. A „tudatlan” meg sosem látta, hogy valójában mi is van a sorok között, máshogy értette, átformálta. „De talán épp ez adta azt a gellert, ami kellett.” – mondta a szövegíró.

Számomra egészen varázslatos, ahogy véletlenszerűen egymásra talál két ember, akik nagy eséllyel egymásnak lettek teremtve. Az ő szemszögükből is, a mai napig érthetetlen. Géza képtelen indokolni, miért pattant ki belőle az az abszurd ötlet, hogy éppen annak a 27 éves rajztanárnak akarjon dalokat írni, akiről véletlenül hallotta, hogy együgyű angol szövegekkel gitározgat, akit sosem hallott énekelni, akivel véletlenül került egy este egyazon füstös kocsmába. Tamás ijesztőnek találta, hogy másnap délután valaki őrült hévvel karistolja a papírt tulajdon lakásában, akivel előző nap talán részegen…

Gézának akkoriban megjelent egy vékonyka novelláskötete. Büszke volt rá, de valamiért mégis az foglalkoztatta, hogy az ének… az énekelt szöveg az valahogy mégiscsak többnek tűnik. Kántálva egészen más, megtelik tartalommal, többszörösére nő. Kisebb novellákat írt pár soros dalokba. Ehhez passzírozódott Tamás színpadi jelenléte. Vagy nem is jelenléte, inkább élete! Amellett, hogy mindig mindennek pontosan (milliméterre) helyén kellett lennie, amellett azt vallotta, hogy a legfontosabb az, ki hogyan megy a közönség elé. Különben úgyis lelepleződik. Látszik, mindig látszik, hogy ki mért van ott! Az elvárások, a siker, a pénz, vagy esetleg az, hogy nagyon mondani akar valamit. Ő mindig utóbbi volt, ez volt az ő stratégiája. És ez valahogy működött. – De csakis együtt! A bereményi szövegek nem teltek volna meg lélekkel a cseh jelenlét, élet nélkül. És vica versa.

Hogy mennyire kevesen múlik.

Számomra ők mesélő emberek, akik elsősorban a találkozásokról regélnek. Lefestettek egy kort, egész életüket becsomagolták szavak és húrok közé, nekem mégis leginkább a… találkozásokról. Tavaly áprilisban (szintén a VMK-ban) láttam őt először, és valahogy már akkor is egyfajta találkozásról írtam. Hovatovább, talán mások is gondolkodnak hozzám hasonlóan. Még szintén 2008-ban a 30y frontemberével készítettem interjút, ő is beszélt egy felejthetetlen, át és megformáló Cseh Tamás koncertről. Anyukám pár héttel ezelőtt egy családtag elvesztéséhez hasonlított. Ma este egyedül voltam ott; a megemlékezés és a film közötti szünetben ütközök bele a jelenetbe, ahogy egy kamasz fiú megtorpantja a maga megszokott szerénységével távozó Bereményit, kezet nyújt – vagy azt mondanám: kezet kér. Köszöni. Látszik rajta, hogy nem akarja magyarázni, csak köszöni. Arrébb lépve belehallok egy ötvenes férfi történetébe, ami egy első találkozásról szól. A régi művházban, amikor még nem is nagyon értette, hogy mit akar mondani, csak úgy magával ragadta az a különleges bája.

Porteleki Gábor énekes nem volt rest azzal nyitni: amellett, hogy megtisztelő, nem tudja, mi lett volna a Fehér babák nélkül. Vagy ha azt a gitárt a kezében nem Cseh Tamástól kapta volna – ismeretlenül – ajándékba. Most nem állna itt, sőt, teljesen más ember lenne. Baki György, Bakonybél polgármestere évtizedekkel ezelőtti bakelit lemezeket kotort elő, hogy azokról keressen egy hangulatot, egy dalt, amit eljátszhat háromtagú együttesével. Varga Róbert újságíró, az est házigazdája elárulta, hogy nem véletlenül bakonybéli lakos most már ő is. Említett egy fák között suttogó öreg indián szellemet is.

Számomra Cseh Tamás halála szomorú dolog. Miközben tudom, hogy valójában csak szeretnék osztozni azok gyászában, akik igazán találkoztak vele, akiktől hallom, akiknek igazán részükké vált. Számomra az a tragédia, hogy bár voltam Cseh Tamás koncerten, de nem emlékszem rá. Most már az is marad. – Mert másodszor arra tanított, hogy milyen fejet nem a megfelelő irányba fordítani, félrelépni, ostobán nem találkozni. Elmulasztott ismeretség. Kevesen múlt.

Fotó: Szabó Tamás

Csönded

Nagyritkán úgy érzem hasztalan szavakhoz nyúlni. Most az. Még az. Talán kevesebbek lettünk. És akkor ez most égig ér. Kedves barátaim.

Visszhang (második rész)

Beleszippantottunk az életbe.

Nehezen megfogható az, mikor rosszul érzem magam cipőben. Mert ugye, milyen hülyeség ez? Egyébként is frankó a cipőm (azt is írnám „csudaszép és csudijó”, ha ez így vállalható volna). A fél országot megjártam miatta, hogy aztán meg kellemetlen legyen benne? Hát így, így van ez.

Mert ha körülöttem mindenki – vagy talán csak a hátam mögött nem, de akkor a hátam mögött cseppet sem –, mindenki mezítláb van…, mert nem azért mert már-már klisésen homokos a tengerpart, nem is azért mert forró és sima a beton, egyszerűen csak azért, mert akkor és ott úgy jó, hát akkor olyankor!, tényleg nyomja a lábam.

A rücskös és sörfoltos betonon ugrálni, bolondul táncolni. Azt kellene mondanom: önfeledten. De elcsépeltük a szót, elveszett, kiüresedett az igazi jelentése, ami benne volt, lehetne, de már nincsen. És akkor a nyugvóponton, amikor se nem fel, se nem le, de mégis a levegőben, akkor átszaladt rajtam, hogy milyen az, tartalommal megtölteni egy szót.

Üresíteni és megtölteni. Erről szólt. Füleltem. Leginkább csak füleltem. De leérkezésnél és elrugaszkodásnál tapintottam is. Ritkábban szaglásztam és ízlelgettem, hogy milyen az, befelé nézni. Milyen az, mikor cseppet sem érdekel, hogy mi van a hátam mögött, mert végre képes volt valami elsöpörni az egészet! Terítőt rántani, sőt asztalt borítani. Üresíteni és feltölteni.

Ezt kaptam, pontosan tudom, hogy ezt kaptam.

…

A Club Era aznap éjjel Veszprém sétálóutcájának kisszínpadán tisztán definiálta a szót: örömzene. Így működik nyelvünk, igaz? Szimbólumrendszer. Azt mondom asztal, akkor a fejekben lesz valami négy lábú valami – talán terítő is lesz rajta. Aztán vannak kevésbé megfogható szavaink. Rengeteg, de az én fejemben eggyel kevesebb, mert az letisztult, tárgyiasult. Ha bárki azt mondja: örömzene, akkor itt szigorú kontúrok lesznek mezítláb hátmögöttel és cipőtlen önfeledtséggel.

Ezt kaptam.

A majdnem két órás koncert után odamentünk az együtteshez. Lehet, hogy megköszönni, nem tudom. A lényeg az volt, hogy odamenjünk. Éppen a prímásba botlottunk, akiről tavaly írtam egy cikket. Kérdeztük az új hegedűről, és már valahogy egyből ott tartottunk, hogy én írtam-e azt? Talán bólintottam a meglepetésre, hogy egyáltalán olvasta…, de akkor ő már Hrabalról mesélt, hogy azt nagy húzás volt beleszőni, meg hogy mennyire jól esett neki, és hogy amúgy is, mennyire…

Ezt kaptam.

Emlékezett rá. Ez az, amit kaptam.

Miközben kiállhatatlan ez a szakma, láss csodát, néha van miért!

Ezt.

Se több Se kevesebb

Utcazene. Hát ennyi. Ez az, amikor annyi időt van otthon az ember, ameddig alszik meg fürdik. De a fürdést már kapkodva. Tegnap tudósítottam a helyszínről. Onnan. Úgyhogy most ez a helyzet. Legyetek jók, és gyertek el a zárónapra (ha még nem lennétek itt). Az holnap van.