újratervezés

help

Közbevetőleg rövid közszolgálati

forrás

Megyek a nagy Pestre (persze totál késésben vagyok), legelőbb hétfőn jövök. Rég voltam (még SZIGET). Azért valószínűleg találok majd időt a blogolásra. Meglátogatom a barátaimat, meg lesz szülinapi banzáj is. Meg sok tömeg, még több tömegközlekedés, CafeFrei, ilyesmi.

Megrendült

éS egy éS ketTő

Na most azt választom, hogy feltápászkodás. Ritmusra fel.

Fiú fiúba szerelmes, lány lányba szerelmes

Update (09.09.07. 17:05): Ha már videók, itt az utca embere a homofóbiáról a hvg.hu videós stábjától.

Elkészült az indexes videó. Elég profi és tanulságos lett ahhoz, hogy ezt itt most külön is.

Kávézó emberek

- Quentin Tarantino -

Olvasom róla, hogy az utóbbi évtized (vagy inkább két évtized) legjelentősebb rendezője. Meg hogy lábfetisiszta a lelkem. Nem is nagyon akarnék mit hozzáfűzni. Azt sem tudom pontosan, hogyan kávézik. De azt igen, hogy egészen felejthetetlen párbeszédeket adott egy-egy bögre valami mellé. Mondjuk kávé, esetleg tej. Vagy ha nem bögre, akkor gyümölcsös pite, vagy frissen levágott náci… fejfedő. Vagy akármi. Tessék elmenni és megnézni az új filmjét. Nem azért, mert tetszeni fog, hanem mert nem kihagyható alkotás. Alkotás, ha mondom.


(Szinkronos verzió)

Három mondat... sok mindenről

Fesztivál volt.

Van és lesz is.

Alapvetően, fesztiválabb az élet, mint azt gondolni mernénk.

Csönded

Nagyritkán úgy érzem hasztalan szavakhoz nyúlni. Most az. Még az. Talán kevesebbek lettünk. És akkor ez most égig ér. Kedves barátaim.

Az 1 hónapban

Rávághatnánk, hogy nem is történt semmi, mert például a fő probléma, amiért szüneteltem, nem oldódott meg. Vagyis, nem írtam meg a szakdolgozatomat. Vagyis félévet csúszok. Ez lehetne a tragikus három mondat, de amúgy korántsem. Nem azért, mert nem lehetett volna megcsinálni, hanem minden más miatt. A blama az lenne, ha most még úgy is tűnhetne akár, nem maradok még egy félévet. Valószínűleg nem lenne új Mézescsupor, most nem írnék, rosszul érezném magamat, és tán már habzó szájjal késelnék egyetemi dolgozókat (vagy lyuggatgatnék, mint azt amerikai intézményekben szokás).

Néha anyázok őrjöngök pocskondiázok tűnődöm, hogy bizonyos tanárinknak lábai nagyjából hány méterrel Lehetnek távol a talajtól. Vagy hogy könyökük, csípőjük, sejhajuk eléri e néha… és ha nem, nem kéne-e ezen segíteni valamiképpen? Gondolkozom is egy „portré tanáraimról” címke felvételén, de sajnos ez könnyen és erősen vissza-vissza nyalinthatna.

Régen sokszor nyilatkoztam arról, hogy miért tartom ostobának ezt a 3 évben… bukdácsolást. Miért nincsen sok haszna, és miért nem jó ez így. Nem is akarok újra belemenni abba, hogy mit kellene ha, hogy miért három és félben reális ez, mert lényeg az, hogy nem kell. És hogy ez a realitás ad egy olyanfajta könnyedséget, amire igenis szükség van. Huszonegy évesen trenírozni kell magunkat arra, hogy merre, hogyan is tovább. Annyi feladat és kihívás áll előttem, hogy nem érné meg egyetlen valamivel foglalkozni, aminek még csak úgy igazából értelme sincsen. Lépésről lépésre kell, és a legfontosabb, hogy ne feledjük el: két lábbal a földön járva.

Szóval, zajlott az élet. Zajlik most is. És csak remélni tudom, hogy haladunk is valami felé.