IronMan2

Két évvel ezelőtt a helyi mozi amúgy parodikusádés kínálatából pocakra csattintás gyanúsan, de legalábbis nem túl komoly szándékkal választottuk ki az Iron Man első részét. Aztán meg meglepő csalódás ért. Ha nem kertelek, akkor kellemes is. Még mindig nem Frank Miller, de az X-Man, Hulk, Elektra, Pókember meg Szellemlovas (MARVEL studios) csapásról feltétlen kiemelkedő filmet kaptunk. Kellően humoros, finoman építkező két órát, abban is jól megtalált – feltétlen újszerű – karakterrel (kissé nagyzolva: karakterekkel).

Na bumm, tetten is érjük a folytatások átkát, hogy akkor már elvárnánk valamit. Világos, hogy nehéz dolog újra megtölteni az elsütött puskacsövet, de amúgy nem is lehetetlen. Az Iron Man második részének nem sikerült.

Unalmas, hogy nem.

A legnagyobb gond mégsem a nézők elvárásaival voltak, hanem a… stúdió, pénzeszsák, nem tudom. Felpakolta a lécet, aztán meg biztonságban áthajolt (kúszott) alatta. Pontosítanom kell: nem arról van szó, hogy ebben a folytatásban kevés dolog lett volna, éppenséggel arról, hogy túl, hogy elhibázottan sok. Ami az első résznek nagy erénye, az itt visszájára fordul. Sűrít. Még a főszereplő lélektani drámáját sincs időnk rendesen megélni. Az ellenpólusról (Mickey Rourke) is félkész képet kapunk, hogy miért is, meg hogyan is. De van még fél tucat új szereplő, akikről nagyjából semmi sem derül ki.

A legirrelevánsabb pont az új néger fiú jelenléte. Egyszer csak jön, és ő lesz War Machine, de nem értjük cselekedetei mozgatórugóit, meg úgy egyáltalán azt sem, hogy hogyan kerül ő oda. A régi színésszel valami szerződésbeli gubanc volt, de ettől függetlenül kezdeni kellett volna valamit a hiányával. Vagy akkor most ez egy ilyen magyaros, tildás megoldás akart lenni?

A másik negatív szereplő nevetségesen elnagyolt. Nem áll össze. Van, hogy ő a különc, aki Olaszországból hozatja a bio fagyiját, mert „megteheti”, máskor parkett ördöge, néha fegyverguru, de legtöbbször ő a film igazi nagy lúzere.

Scarlett… Nos hát Scarlett. Azon kívül, hogy érzem én, hogy új bekezdésbe kell rakni, meg hogy engem bármiről meggyőz ötször tizenkét méteren – akár titkárnő, akár szuperhős –, azon kívül, hát nagyon semmi. Mert őt is, mintha szöggel verték volna a vászonra. Persze, jól néz ki, én is bárhova kiszögelném, de ez most így eléggé kevés. Ja, ő Fekete Özvegy, mindegy honnan tudjuk.

Rourke-ot újra fel kell említenem. Rourke zseniális a vásznon. Majdnem annyira szeretném haveromnak, mint Scarlettet faliszőnyegnek. Félvállon elcipelné a filmet. Ha. Ha, kapna elég időt, ha őt sem elméretezett vonásokkal próbálnák elénk rajzolni, meg ha nem ölné meg a szerepét (Figyelem! Lassan minden kritikám kötelező eleme jön.) a szinkron. Áh, brh. Magyarul orosz akcentussal beszélni már az ezredfordulón is cinkesnek számított, de mindez egy tegnapi napon… túlontúl fájóan érintett. A poénok egy része is elveszett a magyarhangban. Meggyőződésem, hogy kb. felére redukálta a filmélményt.

Voltak még mások is, de nem sorolom tovább. Összességében olyan volt, mintha a legelső szempont az lett volna, leginkább az lett volna kiadva Favreau rendező úrnak, hogy valahogyan (akár kínlódósan is, akár mindenből elvéve egy keveset) előkészítse a folytatást – 2012, Avengers! Hurrá-hurrá.

Csakhogy én nem egy 117 perces előzetesért, egy közepes trailerért fizettem ki a mozijegyet! Ejj, most akkor lehúztam a filmet? Hát úgy látom, mérsékelten. Azért van ez különben, mert bosszant, hogy ez megint lehetett volna valami nagyon jó, ha átgondoltabban építkeztek volna. Hovatovább, a látvány továbbra is rendben van, Robert Downey visszatérésének még mindig örülünk, azok a viccek, amik elérnek, tényleg viccesek, popcorn mellé kiváló, a folytatást is megnézem. Sőt, talán ezt is még egyszer, ha megszereztem eredeti hanggal.

The L word kritika (közben csajozós tanács fiataloknak)

Itt már felemlítettem, azóta meg is néztem.

Hat évad, hetvenkét epizód, hetven GB, hatvan óra.

Durván negyven filmet nézhettem volna meg helyette. És nem bánom, nem cserélném. Hoppá.

Érdekessége, hogy soha nem ültem végig semmilyen sorozatot sem. Talán még komplett évadot is alig, pedig nem zárkózok el, bele-belenézegetek. Alapvetően, érdeklődő, aki vagyok.

De nem rajongó. Sosem voltam rajongó típus. Korábban több alkalommal is felszínre került bennem a dolog kérdőjellel a végén, hogy mennyiben normális ez? Mennnyiben normális mindenre tenni kicsit, közömbösnek maradni? Nem is azért, mert mindennel baj van, mert mielőtt ilyen "nagyon kritikus lettem volna" is így volt. Jó ez, elfér ez? Szabad közömbösnek maradni?

Emlékszem, volt az a játék, csajozós.

Előtted a dög, észvesztő, szét vagy esve, nem találod magadat, sőt, akkor éppen keresed magadat. Rád néz, sőt, talán először néz vissza rád. Megzavarodsz, kommunikációval totál hadilábon. És akkor csinálni kellene valamit, esély van, élni kell vele. Nagyon menteni kellene a pontot. Nagy dolog kell, ezért előrukkolsz! Figyelj! Megoldás lesz. Odasüss! Előrukkolsz, hogy kérdezz-felelek!

Hüm, ennyi? Ennyi a nagy csoda, hogy "kérdés feltevés", hogy ezt játszuk? Szivatsz? Ez fog kimenteni? Ezzel fogok előállni? Évezredes, eleve kudarc, dögvész. – Nem-nem. Sőt, francokat!

Látszik a melle, pont annyira látszik. Ennyi elég is, hogy alád ássa a talajt, hogy süllyedú homokban érezd magadat. Hogy kapálózni akarj, pedig nem szabad. De ha szerencséd van, ha jól csinálod, akkor ő is zavarban van. Fiatalon is dög, de te meg komolyan veszed. Hogy komolyan veszed, ezzel hozod zavarba. Kibillented, és máris mosolyogva bólint az egyszerű ötletedre. Nem is sejt mögöttes szándékot. Szabályokat vázolsz, nem hülyéskedünk. Következő: egy kérdés, egy válasz, csere. Egyszerű, de ezt szigorúan! Nincs visszakérdezés, nincs "na még ezt is gyorsan"! Mindig csak egyet, és persze a válasz legyen őszinte. Ennyi az egész, de vegyük észre. Hoppá!

Rengeteget nyertünk. Szabályok, keretek közé galoppoztunk, pályán vagyunk. Már csak magunkévá kell tennünk. Ne értsük félre, és főleg ne szaladjunk, még bőven csak a pályánál tartunk. Fejben már bevettük a kanyarokat, ez adja a lépéselőnyt. Elterveztük, előre gondoltuk, ez lesz a kulcs – őrizgessük állhatatosan. Ne aggódjunk, lesz rá időnk, mert sok időt nyertünk. Tehát ott vagyunk, rákészültünk, mederben tartjuk, mindig két lépéssel előbbre! Kézben tartani, volánnál maradni, ez a mi feladatunk. Mi vezetjük a járgányt. Mi tudjuk, ő még nem tudja. Majd észreveszi, de akkor már.

Hát tudjátok. Értsük bárhogyan is, de későn lesz.

A szabad perceknél is fontosabb az időzíthetőség. Egy kicsit mindig előre látsz a kérdések és válaszok egymásutániságában, ezért könnyű megtalálni a megfelelő pillanatokat. Azt az összenevetést, amikor átcsúszhatsz a szigorú egy centin, és máris ott vagytok, hogy térd a térdhez. Azt a zavart mosolyt, amikor nem lesz felemás megdicsérni. Azt az élcelődést, amikor sértődve lököd meg a vállát. Csakhogy nem lökés az. Az ott akkor már kontaktus. És akkor, akkor ott már ő is tudni fogja.

Kedves ifjú olvasóim, ne legyintsünk a kérdezz-felelekre. Működik. Érdemes hinni nekem. Ma is van még bő hendikepem, de minden hiúság nélkül mondom: csúnya kamasz voltam. Mégis volánnál, OK?

Nem? Hülyeség? Tovább győzködlek, sőt. Meggyőzlek. A szabályok egyszerűek, de korántsem lényegtelenek. Leültök, kezdeni kellene valamit, és ilyenkor nem ritkán a legnagyobb gond a súlyponttal lenne. De te pályára lépsz, azonnal megvan az egyensúly, megvan a téma, mert a másik lesz a téma, a komolyan másik. Az egyensúly, mert mindig csak egyet, mindig felváltva. Ezért nem fog senki túl sokat kérdezni vagy zavarúan sokat beszélni.

Kapizsgálod már? Csettintésre megteremtetted az igazságtól teljesen független látszatot, hogy érdeklitek egymást. Hogy érdeklitek egymást, mi mást szeretnél még? Ti azért vagytok ott, mert érdeklődni akartok a másikról. Legalábbis, így adod elő. Jól adod elő.

Érted már? Ismételjünk: komolyan venni, előrukkolni, kézben tartani, időzíteni, magadévá tenni. Csettinteni. Voálá.

De miért beszélek erről? Mert még a komoly, a kacérkodó kérdések, még a bújtatott bókok, még nagyon az elején, ott vannak azok a teljesen semmilyenek. Erről jutott eszembe.

Hogy a kedvenc színed, számod, legjobb ez meg az, hol lennél ha, kit dugnál hívnál el forró csokizni a nagyok közül – szóval ezek.

Amikre egytől-egyig, egyáltalán nincs válaszom. Soha nem volt kedvenc együttesem, filmem, könyvem, versem, de még úgy műfajilag sem. Meg hogy állat. A rántott sajt nagy pajti tartárral nyakon öntve, de nem dobnám félre miatta az édes-savanyú felemás izgalmasságát sem. Vagy ital, kép, lapkombináció, sport, márka, gyümölcs, csoki, idézet, sakkbábú, autó – szóval úgy nagyon semmi sem.

Persze teljesen sárga a szobám fala, zabálom az éppen csak annyira látszódó melleket, szeretem a telefonomat, kártya nélkül ez nem is az én életem lenne, és sok tejeskávét iszom. Valahogy nem tűnik ez sekélyesnek? Még ha túlzó is. Normális ez, szabad ezt?

És ez az egész, hogy jön ide? Nagyon sehogy, ilyen amikor már a legelején elcsúszik a toll a papíron. Vagy a papír a toll alatt. De mivel se toll, se papír, lényegtelen is.

Azért meséljek a sorozatról is, vagy majd holnap? Nem tudom, fél hat, szavazzuk meg. Rágyújtok, aztán közben megszavazzuk.

Mi a kedvenc sorozatod? Az L word.

Így jön ide.

A kiindulás, hogy a középpontban leszbik (kisebbségben heterók, biszexek, transzszexuálisok), csak annyiban érdekes, hogy picit variál az egészen (jó-jó, őszintétlen sehonnai, aki vagyok). Amitől igazán különleges, hogy súlypontozásban is változtat. Fókuszban a karakterek. Nem a cselekmény visz előre, hanem hogy ő meg ő, hogyan reagál az adott helyzetre. Hogyan változtat a szituáció a személyiségen, és nem fordítva.

Hogyan keresik magukat egy randi legközepén?

Individuum est ineffabile – mondja a latin, hogy az egyén kimondhatatlan. Ettől nagyon izgalmas, mert eléri, hogy komolyan érdekeljen, aztán meg igen, hatvan óra is nagyon kevésnek tűnik.

Közben meg semmi baj a forgatókönyvvel. Nagy ritkán nehezményeztem, hogy ez mégiscsak egy sorozat, és részek (évadok) között legalább 1-2 nap szünetet kellene tartani, és nem „na jó még egyet, meg még egyet” elindítani. De közben olyan dialógusok, hogy vissza kell tekerni, és újra. Közben telve van kísérletező kedvvel, ötlettel. Művészettel, meg az egyénnél nem kisebb nagy kérdésekkel.

És meglepő módon, iszonyatosan erős alakításokkal. Itt-ott komolyan el voltam képedve. Pedig ezt az elképedés dolgot, ezt nem gyakran. És bár itt is mindig trendik a lányok, mindig a legújabb iPhone van a kezükben (Az Apple is szponzorálta a kedvenc sorozatomat, OK?), de itt-ott nagyon rövid időre el tudtam feledkezni arról, hogy ez egy fikció. Ezt meg még ritkábban.

Ezt segítette, hogy végigkísérte egy „film a filmben” játék. Hogyan forgassunk leszbikusokról, mi kell a közönségnek, mit akarunk mi? Ekképpen bújtatott öniróniát, önbírálatot vagy önbókot kifejezni több mint ügyes. Elfeledtetni pedig…

Hát nem is tudom. Engem lépre csaltak, csettintettek, benyomtak az anyós ülésre és már régen későn volt.

(Igen, nők a középpontban. Messze a kedvenceim. Imádtam ezeket a lányokat. És ha elsőre valamelyik annyira nem is, idővel abból is dög lett. Mert talán mindenkiben ott van. Hoppá, vegyük komolyan.)