Apraja-nagyjA

Mondom, mit szeretek. Levegőből pörögve érkezik elém az első kártya. Jobb kézzel (néha ballal) felpattintom a zöld posztóról az egyik sarkát. Tizedmásodperc az egész. Nem több annál. Ász. – Félrever egy ütemet. Nagyszerű papír, szép a sarka. Előre felépít bennem egy mozdulatsort. Pontosan tudom, hogy mit fogok ez után tenni. Önkéntelenül alakult, de tudatosan viszem magammal. Tudom, hogy már megvolt a nyitány, és türelmesen várom a végét. Felépült bennem. Rituális művelet. Ha bárki fáradozna azon, hogy figyelje a szokásaimat, ahogy megnézem, ránézek, lenézek, akkor tudná… de nem tudja.

Belép a terembe. Inkább libben, mint lép. (Ha hülyén is hangzik.) Rajtam kívül 34 férfi ül az asztaloknál, még kettő dohányzik a sarokban, és vannak lányok is, de statisztikailag elhanyagolható. Tökmindegy, konkrétan. Hatvannyolc szemgolyó legalább 3:1 arányban egyetlen helyre fókuszál. Ettől van az, hogy inkább libben, mint lép. Az egyik kezével hátranyúl – megnyitja. Végighúzza ujjait a lófarkán (összekötve viseli, de nem hanyag, jól áll neki). Előre hozza, mellkasára ejti. Tenyere továbbszalad, elsiklik a mellei között. Tudatosan szexi. Baromira tudja. Ebből él. Nem, nem a rossz értelmében. Sőt, nem is az anyagi. Egyszerűen így épül fel. Ettől is ő. Ettől ő. Ettől…

Bal kézzel (néha jobbal) húzom a második kártyát az első hátlapjára. Illesztésnél rásegítek a másikkal is. Pontosan fednek egymáson. Bal kisujj a posztón, bal gyűrűs a lapok bal felső sarkában támaszt erősen, bal középső a kártyák közepén, bal mutató és hüvelyk együtt emel. Itt ez a gyönyörű papír, de mit rejteget a háta mögött? A pakliban még három ász van és 38 másik lap. Összességében minden 220. leosztásban kapok ász párt. Statisztikailag halott ügy. De éppen ettől nem tökmindegy. Ettől művelet, rituális. Jobb mutató a levegőben, jobb hüvelyk és kis összeér a kártyáktól távolabb. Gyűrűs és középső a jobb felső sarokban nagyon lassan – éppen ettől nagyon lassan – lentről felfelé mozdulnak. Elcsúsztatják az alsót a felsőn. Apránként rajzolódik ki a másik A. Egyik a másikon. Mindig meglepetésként ér. Nagyszerű. Ebből élek. Ezt szeretem.

Fókusz

Istenem, de hülye ez a nő. Nem hiszem el, de kurvahülye! De kurvára kiakaszt mindig! Váh! Mhmm. De miért kell ez? De komolyan, ezt szánta nekem? Ez az én juttatásom? Hát milyen jövedelem ez? Biztos, hogy ennél többre vagyok! Bárcsak lenne sok pénzem! Nem kellene ilyen olcsó luvnyákkal kínlódnom. A kess az elsimítja a dolgokat. Aztán meg tudom is, menne ez nekem. Megérdemlem. Mert megérdemlem.

De szép is lenne! Bárkit megkaphatnék. Megcsinálom! Valahogy összerakom, elég ebből a szarból! Annyira látszik, csak okosan kell csinálni. Ha okosan csinálja az ember, akkor jó esélyei vannak. Ha okosan, akkor nem kaphatnak el. A lényeg, hogy jó helyen jó időben. Mindenki ezt mondja, és így is van, kurvára így. A lényeg, hogy jó helyen. Meg az, hogy fókuszban. Hogy mindig fókuszban legyenek a dolgok. Odakoncentrálni, megy az nekem. Csak egyetlen jó lehetőség! Mindig oda kell figyelni, készenlétben, odakoncentrálva! Megcsinálom, valahogy megcsinálom. El ebből a szarból.

Na, itt is van a yard. Jókor, szemét köcsögök! Pont ideállnak. Ezeket ám a legkönnyebb átkúrni! Bezzeg arra van pénz, hogy ilyen nagy autókkal furikázzanak?! Sötétített üveg mi? Mit rejtegettek? Sutyerákok! Nézd már, ki is száll belőle a mókus. Ezt az ostoba ábrázatot! Igazi suttyó. Na, ez ám a rohadtul jellemző: ki se veszi a slusszkulcsot, azt itt hagyja. Le se szarja, mert olyan kurvára okosnak meg sérthetetlennek hiszi magát!

Álljunk csak meg.

Várjál-várjál. Komolyan. Álljunk csak meg. Figyeljünk oda! Csak álljunk meg egy percre… Majd én! Majd én. Majd én megmutatom. Megcsinálom.

Behúzza maga után a kisbusz ajtaját. Szíve szaporán, egyenletes nagyokat kalapál. Adrenalin árasztja el izmait, inait, rostjait. Mély lélegzetnyi sóhajt tart oda, odabent. Biztosan helyezkedik a vezetőülésben. Minden a helyén van. Nem láthatta senki. Minden rendben van. Keze kormányra szorul, másik lassan nyúl az indító kulcs felé. Látása egész beszűkült, kizárja a külvilágot. Csak a feladat van előtte, a megoldandó. Ebben a pillanatban a feladatért él. Fókuszál.

- Várjál Papa, ez most biztos, hogy ez egy jó ötlet? – kérdezte a hátsó ülésről rendőr úr és úr, kollega és kollega, akik talán maguk sem hitték el abban a pillanatban, hogy ez valóban megtörténik.

Pásztoróra backstage

„olyankor lágy eső
olyankor más nincsen
olyankor ablakon
kopog csak és itt benn
ahogy a szív dobog
ritmusára annak
kopog az ablakon”

Eshetne. Úton tartani. Száguldani. Van ennek szimbolikája. Kitisztítja a fejet. Mindig így voltam vele. Ott hagytam, kocsiba ültem, slusszkulcs fordul, és bele. Csak úgy bele. Mindegy merre. Az el. Az a fontos. El-el-el, ennyi. Kesztyűtartó lezuhan, koppan. Találomra CD, bekapja a lejátszó. Kormányon, térden, műszerfalon ritmusverés, és csak el. Semerre sem vivő útón autózni. Elvezetni.

„elrobog az élet, ahogy erdei kisvasút
hogy észre sem veszed, ami tényleg
mert a fák között lapul”

De most eshetne. Azt szeretem, ha útra hajolnak a fák. Tépi őket a szél. Kopog az ablakon. Ömlik az eső. Olyankor néha leállítom az ablaktörlőt, hogy elhomályosítson mindent. És ha szembejön valami? Hát akkor szembejön. Tudom milyen az, nem észrevenni.

„azon gondolkodott, hogy mi lett volna belőle
ha nem hátra indul el hanem, hanem előre
és hogyha számolni vissza, visszafele kezd el
nem hárommal végez hanem, hanem az eggyel”

Nézni, de nem látni. Vízfüggönyön keresztül befelé nézni. Nézni, de nem látni. Mert jöjjön a vihar! Szedjen szét darabokra. Szét-szét-szét, ennyi. Amikor tükör az egész világ, azt szeretem. Kifelé látni, hogy nincs tovább befelé.

„üresen állok
mindennek háttal
veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren”

De nem, nem esik. Csak sötét van. Szélcsend. Csend. Üresség odakint. Száznegyvennel az ürességben. Ez vagyok én. Legalább van rá esély, hogy szembenéz valaki az útszéléről. Talán szembenéz. Szemembe néz.

„hol marad az üzeneted?
a konyhában ülsz és a dekket szedegeted
hol az üzenet? hol marad az üzeneted?”

Vágytam rá, hogy tudjak futni. Bolondulásig futni. Futni át mindenen. Egyedül át. Sosem ment. Kormányra és műszerfalra cseréltem a térdeimet. Ha ázhatnék végre, akkor is szárazon tartom magamat. Ilyenek vagyunk.

„na ez az üzenet
az üzeneted”

Azon gondolkodtam valamikor egy és három között, hogy mi lesz belőlem. Hittem benne, hogy minél közelebb, annál inkább. De nincs így. Minél közelebb, annál inkább nem. Minél közelebb, annál többet takarunk a másikból. Elfedsz és elfedek. Elkezdünk hazudni.

„szerelemben mindig egymáshoz közel
úgyhogy az egyik ha kérdez
a másik mindig megfelel”

És most? Most hozzád aljasulok. Tessék. Hogy tudjunk még beszélni. Talán majd elmesélem neked. Azt élvezném, mert aljas vagyok. Vagy titkolózok, mert úgyis az a lényeg, hogy bennem legyen. Hogy tudjam, megtettem. Neked csak egy torz mosoly. Az is elég. De ezt kell tenni, nem? Mert vagy egy helyen, egy szinten, együtt, vagy sehogy. Most hozzádmérek. Igen.

„megfejtesz mindenkit, jó fej vagy, mégsem vagy jól”

De most már akkor is veled. Csakis veled. Nem gondoltam volna, hogy ezt megteszem. Vagy dehogynem! Csak önámítok. Mindig önámítunk. Önösen ámítunk. Mindig. Szeretjük hinni, hogy úton járunk, hogy haladunk. Közben dehogyis. Vannak keretek. Első pillanattól. Tágasnak hisszük. Szeretnénk, hogy az legyen, de nem. Egyszerkettes sötétkamra. Ennyi az egész. Kezünket sem tudjuk kinyújtani. Elkezdődik és vége van. Ennyi az egész. Semerre sem vivő úton, céltalanul. De most már akkor is veled. Csakis veled.

„love is a temple”

A faszt templom! Elmondjam mi a szerelem? Magában végződő szerpentin. Nem látod? Ahogy együtt leszünk, azonnal egyedül akarunk lenni. Húsba markolón kapaszkodva szeretnénk függetleníteni magunkat. Nem fog menni. Kifelé látni, hogy nincs tovább befelé. Amúgy se mondd meg, hogy mit gondoljak! Hallod! Te nem látod?!

„láthatnám én is, hát persze hogy láthatnád
csak akkor ne legyél már ilyen mélységesen felületes
mondd meg milyen legyek mikor egy rajzfilmben élek együtt veled”

Figyelsz te rám?!

„tudod én, átölelném az egész világot, ha volna olyan
tudod én, a fejedbe látok, és elolvasom, ami benne van”

Gyerünk, beszélj velem! Hallod?!

„Egyfolytában mindenhonnan, egyfolytában-egyfolytában a nevemet hallom!”

- Itt vagyok.
- Végre. És most mi lesz?
- Hát megállsz és felszedsz egy kurvát.
- De miért?
- Ez volt a keret. Történt veled valami. Vagyis veletek, a nővel. De az mindegy, hogy mi. Az is mindegy, hogy nő-e. Vagyis nem. Pont ez a lényegeges pont. Az olvasónak éppen az kell, hogy üres folt legyen. Hogy bepótolhassa. Illeszkedhessen. Másképp nem tudsz hatni. Igazán.
- Nem értem.
- Lényeg, hogy kurvázol. Először. Ez volt az alap.
- Jó, de miért ez?
- Tetszett a szó: pásztoróra.
- Ennyi? Ez csak egy cím.
- Több, mint elég.
- Aha. És leírtad, amit belém képzeltél?
- Le. Ez érdekelt főleg.
- És még mi?
- Hogy milyen úgy írni, hogy közben hagyom befolyásolni magamat. Zene után menni. Milyen az, ha véletlen szavakból és mondatokból építkezünk? Végül is érdekes lesz ez, mert aztán az olvasó is ezt kapja. Az van, hogy közel véletlen szavakból és mondatokból kell építkeznie.
- Szerinted összerak valamit?
- Nem tudom.
- Az nem baj, hogy nála nem szól a zene?
- Talán ott is szól. Ez egy kísérlet.
- Én te vagyok?
- Ne hülyéskedj. Nem is tudok vezetni! Azt kérdezted látom-e, amit te. Hát nem érdekes? Te te vagy!
- Ez nem igaz.
- Akkor azt mondom inkább, benned én bárki lehetek. Te voltál a keret.
- Aztán mi lett azzal?
- Aztán nyújtózkodtunk.
- Ki az egyszerkettesből?
- Pontosan! Fejben. Fikcionálgatunk. "És ez egy behúzott szárnyú felfelé zuhanás!" Párárrám-rarammparamm..
- Aha, de ezt most nem csesztük el azzal, hogy kiléptünk a szerepeinkből?
- De, ezt most egy picit elcsesztük.

…

Szia szépségem! Ülj be, ott a pénz a kesztyűtartóban, tedd el. Gondolom elég lesz. Mit szeretnék? Hát ma éjszaka nagyon aljas leszek.

„olyankor utána
tudod ha vége van
az ágy oldalára
írod fel boldogan
én meg a szívembe
a belső falára
a neved arannyal
írom fel utána”

Pásztoróra

Eshetne. Úton tartani. Száguldani. Van ennek szimbolikája. Kitisztítja a fejet. Mindig így voltam vele. Ott hagytam, kocsiba ültem, slusszkulcs fordul, és bele. Csak úgy bele. Mindegy merre. Az el. Az a fontos. El-el-el, ennyi. Kesztyűtartó lezuhan, koppan. Találomra CD, bekapja a lejátszó. Kormányon, térden, műszerfalon ritmusverés, és csak el. Semerre sem vivő útón autózni. Elvezetni.

De most eshetne. Azt szeretem, ha útra hajolnak a fák. Tépi őket a szél. Kopog az ablakon. Ömlik az eső. Olyankor néha leállítom az ablaktörlőt, hogy elhomályosítson mindent. És ha szembejön valami? Hát akkor szembejön. Tudom milyen az, nem észrevenni.

Nézni, de nem látni. Vízfüggönyön keresztül befelé nézni. Nézni, de nem látni. Mert jöjjön a vihar! Szedjen szét darabokra. Szét-szét-szét, ennyi. Amikor tükör az egész világ, azt szeretem. Kifelé látni, hogy nincs tovább befelé.

De nem, nem esik. Csak sötét van. Szélcsend. Csend. Üresség odakint. Száznegyvennel az ürességben. Ez vagyok én. Legalább van rá esély, hogy szembenéz valaki az útszéléről. Talán szembenéz. Szemembe néz.

Vágytam rá, hogy tudjak futni. Bolondulásig futni. Futni át mindenen. Egyedül át. Sosem ment. Kormányra és műszerfalra cseréltem a térdeimet. Ha ázhatnék végre, akkor is szárazon tartom magamat. Ilyenek vagyunk.

Azon gondolkodtam valamikor egy és három között, hogy mi lesz belőlem. Hittem benne, hogy minél közelebb, annál inkább. De nincs így. Minél közelebb, annál inkább nem. Minél közelebb, annál többet takarunk a másikból. Elfedsz és elfedek. Elkezdünk hazudni.

És most? Most hozzád aljasulok. Tessék. Hogy tudjunk még beszélni. Talán majd elmesélem neked. Azt élvezném, mert aljas vagyok. Vagy titkolózok, mert úgyis az a lényeg, hogy bennem legyen. Hogy tudjam, megtettem. Neked csak egy torz mosoly. Az is elég. De ezt kell tenni, nem? Mert vagy egy helyen, egy szinten, együtt, vagy sehogy. Most hozzádmérek. Igen.

De most már akkor is veled. Csakis veled. Nem gondoltam volna, hogy ezt megteszem. Vagy dehogynem! Csak önámítok. Mindig önámítunk. Önösen ámítunk. Mindig. Szeretjük hinni, hogy úton járunk, hogy haladunk. Közben dehogyis. Vannak keretek. Első pillanattól. Tágasnak hisszük. Szeretnénk, hogy az legyen, de nem. Egyszerkettes sötétkamra. Ennyi az egész. Kezünket sem tudjuk kinyújtani. Elkezdődik és vége van. Ennyi az egész. Semerre sem vivő úton, céltalanul. De most már akkor is veled. Csakis veled.

A faszt templom! Elmondjam mi a szerelem? Magában végződő szerpentin. Nem látod? Abban a pillanatban ahogy együtt leszünk, azonnal egyedül akarunk lenni. Húsba markolón kapaszkodva szeretnénk függetleníteni magunkat. Nem fog menni. Kifelé látni, hogy nincs tovább befelé. Amúgy se mondd meg, hogy mit gondoljak! Hallod! Te nem látod?!

Figyelsz te rám?!

Gyerünk, beszélj velem! Hallod?!

…

Szia szépségem! Ülj be, ott a pénz a kesztyűtartóban, tedd el. Gondolom elég lesz. Mit szeretnék? Hát ma éjszaka nagyon aljas leszek.

„számadás helyett mindig, mindig van egy tervem egyik nap megírom másik nap elkezdem”