Kávézó emberek

- Frei Tamás -

Ripacs.

Mondanám első pillantásra, és hoppá, nehezen tévedhetnék nagyobbat. Vagy nehezen tüntethetném fel magam mások szemében butácskábbnak. Aztán később, magam szemében is. Mert, ahogy közelebb megyek hozzá, rájövök, mindenekelőtt arra akar tanítani, hogy közelebb menjek. Hogy mindig menjünk közelebb. Rákfene az előítélet, felszínesség. Korunk talán legtermészetesebb patologikus morálja.

Médiaszemélyiség.

Annak mondjuk. Máris elkezdene nem érdekelni. Korunk… na jó, nem. De észre kell vennem, már velem van a távolságtartás, a kétszer is meggondolnám, ha a mai, itthoni (otthonos) televíziózáshoz… közeledünk. Miközben mégis meg tud lepni, merthogy tényekkel machinál a szenzáció helyett. Ismételném a hangsúly miatt, de erőltetett lenne itt a bekezdés végén.

Minőségcentrikus.

Úgy mondja, még három évig van szerződésem kereskedelmi tévénél, de nem érdekel, felbontom! Nem kell. Nincs szükség az együgyű „főműsoridőre”, és a véletlenül tévé előtt maradt szempárra sem utána, aki felhúzza a „napi 5-6 órát tévézünk” statisztikáját. Ahelyett, hogy három percet rászánnánk reggel a kávéőrlésre, vagy kapna egy kis időt az, hogy inkább egymás szemébe tekintsünk. Azt mondja, inkább írjunk egy újságcikket, mint sok rosszat. Hogy inkább beszélgessünk egyszer jót, mint sokszor feleslegesen. Hogy így készítsünk széket, így legyen műsorunk, így legyünk bloggerek – és a többi. Kevesebbet, de jó legyen. Precízen, állhatatosan, utánamenve, odamenve, odatéve. Ismétlés nélkül is figyeljünk oda rá.

A szerencse fia.

Mondja magáról. Mert húsz éve hobbikból él. Mert nem válik el nála munka, szabadidő és szórakozás. Mert lehetne az, hogy baromi sokat dolgozik, de nincs ez. Mert meglesni száz országot, mert vállalkozni arra, hogy mégiscsak megpróbáljuk valahogy megérteni világunkat, aztán tanítani, tálcán adni, amit összeszedtünk, nem munka, hanem valami egészen más. Egészen más.

Kávéértő.

Mondhatni elértünk, közelebb értünk a témánkhoz. Egyébként úgy értem, hogy tíz éve nézelődik az ügyben, hogy mi a különbség kávé és kávé között. Ezen a ponton elkezd szimpatikussá válni. Végül talán arra a rózsaszín pulcsira is barátságosan fogok bólintani.

Kávészerető.

Kimondva kávéőrült. Túlpörögjük a mindennapjainkat. Mindent azonnal akarunk. Lefogyni, lebarnulni, jóllakni és kielégülni is. Meg persze felébredni, meginni a kávénkat. Nincs jól ez így. Nem emel fel oda a kávé, ahova felemelhetne. Akarja tanítani, hogy hogyan lehetséges ez. Ahogy a televíziózásban, úgy ebben is keresi azt a kisebb közönséget, akikhez szólni akar. Hisz abban, hogy megtalálja őket.

Kávélánc tulajdonos.

Mondhatjuk (fogalmazhatjuk) úgy, hogy vizualitás helyett – vagy mellett – kávébabokban szeretné elhozni a világ minden táját. Már ahol kávé terem. Ahogy távoli vidékeken ízlelgette a nem csak frissen őrölt, de éppen leszedett kávét, elkezdte érdekelni az a rettenetesen hosszú út, amíg az eljut hozzánk és a csészéinkbe. És hogy hol a hiba a gépezetben. Merthogy van, mert az ott valami egészen más volt, és közben valahogy egészen pocsolya-szerűvé válik. A hiba meglett, és izgalmas módon, a megoldás is vele jött. Közvetlen a termelőktől vásárolt, Magyarországon egyedülálló módon a helyszínen pörkölt, a legjobb minőségű, kézzel válogatott arabica szemekből elkészített kávékülönlegességeket ihatunk a CafeFrei gondosan, és persze precízen berendezett kávéházaiban.

Mindezt olcsón, ami szinte hihetetlen. Mert lassan bármit szeretnénk átlag színvonal felett magunk előtt látni, az bizony sok pénz lesz. Mert nem az volt a modell, hogy adunk valami egyedülállót sokért keveseknek, hanem adunk, mert adni akarunk. Itt a (profi) honlap, ha még többet szeretnétek tudni erről. Egy fél napot simán el lehet időzni rajta.

Na, akkor nézzük meg újra, vegyük a fáradtságot, hogy még egyszer nekifussunk, hogy tisztelettel közelebbről is megvizsgáljuk, hogy bejárjunk egy utat. Én azt mondanám,

Frei Tamás egy grandiózus ember.

What's my coffee?

Valahogy úgy volt ez egykoron, hogy rátermett kecskék között is a leleményesebbek, és leleményesek között is legbátrabbak bekóstoltak egy addig ismeretlen gyümölcsöt, ezzel megízesítve egy unalmasabb mindennapi legelészést. Ekkor, ádámi pálfordulással, magukra ébredve, életüket alapjaiban megreformálva, többé nem is voltak hajlandóak másfélét rágcsálni, csakis ezt, csakis kétpofára. Pásztoruk megirigyelve kíváncsi állatai jó kedélyét, délutáni ugrabugrándozását, néminemű nyomkövetés után szintúgy kipróbálta a kesernyés cseresznyeszerű termést. Pásztorember látva, hogy ez jó, nem volt rest ő sem, inkább kétpofára, és nem máshogyan lett a kávé első kétlábú fogyasztója, és jótékony hatásainak élvezője.

Újító fickónk egy túlpörgött, túlforgott, túl fickós napján nem tudta megállni, hogy ne mesélje el élénkségének titkát a közeli kolostor apátjának. Apát látva, hogy jó, tényleg nem tréfálnak, estére a bogyókból italt főzött szerzetesinek, hogy könnyebben küzdhessék le az éjszakai végeláthatatlan imák közben rájuk törő álmosságot. Kávét főzött nekik. És halljátok hangomat: ez bevált.

A kávé elterjedésére többféle variáció is olvasható. Elképzelhető, hogy néger rabszolgák rejtettek zsebeikbe a szemekből, hogy elviselhetőbbek legyenek a hosszú utat jelentő elhurcolások (a kávé őshazájából, Etiópiából Arábiába vitték őket). Egy másik – nem teljesen alátámasztható – elképzelés alapján a Mekkába igyekvő zarándokok is használták már a szert.

A pörkölésre vonatkozó legenda szerint egy erdőtűz visszavonulásával vonzóan finom illat terjengett ott ahol a fák alatt vadon nőttek a kávécserjék. A helyi lakosok ezért vittek haza magukkal, hogy otthon is ilyen illatot varázsoljanak.

Az első biztos feljegyzések a kávékészítésről a 15. századból maradtak fent. A század végén megnyílt az első kávéház is Isztambulban, előtte gyógyszerként kereskedtek vele.

Fokozatosan meghódította Hollandiát, Indonéziát, Franciaországot, majd pedig az Atlanti-óceánon keresztül eljutott Brazíliába és Mexikóba is. Dél-Amerikában olyannyira elterjedt, hogy nem sok idő elteltével ez a régió lett a kávépiac uralkodója. Mára a némileg másra használt kőolaj után a második legjelentősebb termék a kereskedelemben – közel kettőszáz millió embernek ad munkát.

A kávé útja a csészénkig eléggé hosszú, időnként meglehetősen gyötrelmes is. Az ültetvényeken szigorúan a félig érett (és csakis a félig érett) szemek begyűjtése, azok édeskés gyümölcshúsának minél hamarabbi leválasztása legalább olyan fontos mint például a pörkölési hőmérséklet vagy a termőtalaj minősége.

A folyamat legvégén elkészítjük és ízesítjük magunknak. Ami engem illett, egyre inkább foglalkoztat, hogy igényes kávéfogyasztóvá váljak. A hunyorgós reggeljeim állandó cimborája, sokszor az estéimé is, és még többször a nappalaimé. Mert ha találkozom valakivel, akivel régen nem, és jó lenne látni, vagy bár tegnap is, de ma se lenne rossz, akkor „igyunk egy kávét”. Elég kevés 24 óra van, hogy ez ne hangozna el. Esetleg helyette „Egy kávéra?” vagy „Kávé?” vagy „Szokásos?” is megteszi. Így megy ez. Ezért akár tehetnénk is azért, hogy minőségit, és megadva a módját igyunk. Például, ha egyszer megtervezhetem a saját konyhám, akkor így biztosan szeretnék majd bele egy retro kávédarálót, mert az rém menő lenne akkor nem vesznek el az aromák. Persze, egyelőre jó lenne annyi is, ha az egyetem egyik legerősebb fémjelét: az automatás kávét kiiktatnánk… Vagy ha a négy különböző szín közül a tejeskávéhoz legjobb, legvilágosabbat szerezném be.

Mert én tejeskávézok. Sok tejjel, néha hidegen, néha melegen, nagy mézescsupros bögrében. Cukor nélkül, mindenkinél tovább kortyolgatva, mert szeretem az ízét. Igaz, mostanában gyakran vanília fagyi is kerül bele… és nyárra már keresem a legjobb frappé receptjét is. Bár, ha azt mondanám, hogy Latte Macchiato a kedvencem, az lényegesebben elegánsabban hangzana. Ez a fajta Magyarországon is egyre közkedveltebb, de hozzám képest a felhabosított tejet és a kávét rétegesen (tehát nem bögrében) szokás tálalni, és én a tetejére szórható fahéjas kakaóval is inkább csak a vendégeknek kedveskedem. Ezen túl hazánkban jelen van a bécsi kávékultúra, természetesen az örök klasszikus Capuccinóval együtt, de fokozatosan az olasz eszpresszókultúra trendje felé mozdulunk el.

És ti, Kedves Olvasóim, hogyan isszátok a kávét?

Kezdjünk.

Azt gondolom, a kávé nagy dolgokra képes. Azt gondolom, végigkíséri életünket. Nem sok ilyen momentum van. Napról napra, reggelektől estékig, szobáktól asztalokig, kacsintásoktól nevetésekig, kézfogásoktól simogatásokig, emberektől emberekig… embertől emberig. Főleg embertől emberig. Azt gondolom, egy-egy csésze mellett nagy dolgok történhetnek. Trécseltünk ezerszer, de voltak már felejthetetlen szavaink is. Volt, hogy reggeli kortyok mellett elterveztünk, megálmodtunk valami igazit, és estig nem nyugodtunk… és ez megváltoztatott. Üzletek, barátságok, ölelések köttettek. Belénk vájt, hogy valaki szemébe nagyon mélyre néztünk. Beleszerettünk, ahogy a kockacukrot, a kiskanalat, végül a tejet, ahogy megnyalta ajkait. Kávéillatú reggel költözött odabentre.

Összehoz minket.

Éppen ezért nem bánnám drága olvasóim, ha néha befurakodhatnék magányos bögrék mellé. Mit nem bánnám? Azt szeretném mindenekfelett, ha helyem lenne egy-egy reggeletekben, egy-egy otthonról elindultatokban. Nem olyan régen úgy tűnhetett: Mézescsupor képes összefogni embereket, érzésekkel, kapcsolatokkal, nagy beszélgetésekkel ajándékozni. Szeretném, ha ezután sem lenne másképpen, vagy eztán lenne csak tényleg így. Szeretném, ha néha olyan nyugalmat találnátok itt, mint amit egy kezünk közé fogott, illatos, forró pohár képes magából árasztani. Szeretném, hogy velem tartsatok, gyertek és üljetek le mellém.

Gyerünk! Kávékat beízesíteni, bónuszkekszet kicsomagolni, rám mutató linkeket frissíteni, kezdjünk!

(Aki nem kávézik: Csupor rántotta mellé is kiváló!)