A Gyáva és a Tudatlan találkozása (cikk)

Számomra Cseh Tamás történetében a legérdekesebb Bereményivel való összeverődése. Nem tudom, hány nagy találkozás van egy ember életében, de abban biztos vagyok, hogy a Bereményi-Cseh duó létrejöttével számolatlan tömegek kaptak ajándékba valami értékeset, valami igazit, talán felbecsülhetetlent is. Hétfőn láthatták a VMK rendhagyóan emlékező filmklubjának ajánlóját, amin aztán Bereményi Géza úgy jellemezte szerzőtársával való kapcsolatát, hogy a gyáva és a tudatlan. – Persze csak karikaturisztikusan.

„Gyáva”, mert ha rajta múlik, nem került volna nyilvánosság elé, mert ami már ott van, az bemocskolódik, meg mert a cenzúra, a támadások, mert a Tamás labilis idegei. Mert ritkán beszélt azokról a gondolatokról. A „tudatlan” meg sosem látta, hogy valójában mi is van a sorok között, máshogy értette, átformálta. „De talán épp ez adta azt a gellert, ami kellett.” – mondta a szövegíró.

Számomra egészen varázslatos, ahogy véletlenszerűen egymásra talál két ember, akik nagy eséllyel egymásnak lettek teremtve. Az ő szemszögükből is, a mai napig érthetetlen. Géza képtelen indokolni, miért pattant ki belőle az az abszurd ötlet, hogy éppen annak a 27 éves rajztanárnak akarjon dalokat írni, akiről véletlenül hallotta, hogy együgyű angol szövegekkel gitározgat, akit sosem hallott énekelni, akivel véletlenül került egy este egyazon füstös kocsmába. Tamás ijesztőnek találta, hogy másnap délután valaki őrült hévvel karistolja a papírt tulajdon lakásában, akivel előző nap talán részegen…

Gézának akkoriban megjelent egy vékonyka novelláskötete. Büszke volt rá, de valamiért mégis az foglalkoztatta, hogy az ének… az énekelt szöveg az valahogy mégiscsak többnek tűnik. Kántálva egészen más, megtelik tartalommal, többszörösére nő. Kisebb novellákat írt pár soros dalokba. Ehhez passzírozódott Tamás színpadi jelenléte. Vagy nem is jelenléte, inkább élete! Amellett, hogy mindig mindennek pontosan (milliméterre) helyén kellett lennie, amellett azt vallotta, hogy a legfontosabb az, ki hogyan megy a közönség elé. Különben úgyis lelepleződik. Látszik, mindig látszik, hogy ki mért van ott! Az elvárások, a siker, a pénz, vagy esetleg az, hogy nagyon mondani akar valamit. Ő mindig utóbbi volt, ez volt az ő stratégiája. És ez valahogy működött. – De csakis együtt! A bereményi szövegek nem teltek volna meg lélekkel a cseh jelenlét, élet nélkül. És vica versa.

Hogy mennyire kevesen múlik.

Számomra ők mesélő emberek, akik elsősorban a találkozásokról regélnek. Lefestettek egy kort, egész életüket becsomagolták szavak és húrok közé, nekem mégis leginkább a… találkozásokról. Tavaly áprilisban (szintén a VMK-ban) láttam őt először, és valahogy már akkor is egyfajta találkozásról írtam. Hovatovább, talán mások is gondolkodnak hozzám hasonlóan. Még szintén 2008-ban a 30y frontemberével készítettem interjút, ő is beszélt egy felejthetetlen, át és megformáló Cseh Tamás koncertről. Anyukám pár héttel ezelőtt egy családtag elvesztéséhez hasonlított. Ma este egyedül voltam ott; a megemlékezés és a film közötti szünetben ütközök bele a jelenetbe, ahogy egy kamasz fiú megtorpantja a maga megszokott szerénységével távozó Bereményit, kezet nyújt – vagy azt mondanám: kezet kér. Köszöni. Látszik rajta, hogy nem akarja magyarázni, csak köszöni. Arrébb lépve belehallok egy ötvenes férfi történetébe, ami egy első találkozásról szól. A régi művházban, amikor még nem is nagyon értette, hogy mit akar mondani, csak úgy magával ragadta az a különleges bája.

Porteleki Gábor énekes nem volt rest azzal nyitni: amellett, hogy megtisztelő, nem tudja, mi lett volna a Fehér babák nélkül. Vagy ha azt a gitárt a kezében nem Cseh Tamástól kapta volna – ismeretlenül – ajándékba. Most nem állna itt, sőt, teljesen más ember lenne. Baki György, Bakonybél polgármestere évtizedekkel ezelőtti bakelit lemezeket kotort elő, hogy azokról keressen egy hangulatot, egy dalt, amit eljátszhat háromtagú együttesével. Varga Róbert újságíró, az est házigazdája elárulta, hogy nem véletlenül bakonybéli lakos most már ő is. Említett egy fák között suttogó öreg indián szellemet is.

Számomra Cseh Tamás halála szomorú dolog. Miközben tudom, hogy valójában csak szeretnék osztozni azok gyászában, akik igazán találkoztak vele, akiktől hallom, akiknek igazán részükké vált. Számomra az a tragédia, hogy bár voltam Cseh Tamás koncerten, de nem emlékszem rá. Most már az is marad. – Mert másodszor arra tanított, hogy milyen fejet nem a megfelelő irányba fordítani, félrelépni, ostobán nem találkozni. Elmulasztott ismeretség. Kevesen múlt.

Fotó: Szabó Tamás

Blindness (cikk)

Már megint az apokalipszis. Világvége két órában. Ez jár nekünk. Mondjuk, megvakulni tényleg elég ijesztő. Mert elkenődni egy meteorit alatt vagy átalakulni öntudatlan kannibálokká, az egy dolog, de effektíve nem látni, az nem OK. Nincs rendjén. Mi van, ha aztán senki sem törődik velünk? Mi van, ha azt érezzük, hogy körülöttünk mindenki elállatiasodik? Mi van, ha igazunk van, és közben mi is… – Lehet, hogy ez a mozi jó. Ajánló lesz.

Feri kollegára visszautalva, aki sarkosított a sok aktuális és közeledő vészjósló mozira, most helyette nyitom a sort (illetve, korábbi terminátoros szisztémám maradva folytatok). Egész véletlenül néztem meg a filmet (előzetes). Csak kaptam egy DVD-ét, amin – hoppá! – ez is rajta volt. Amúgy nem is meglepő, ha elmegy mellettünk a filmvilág. Csoda-Plázánk kínálata teljesen gyászos, a HEMO-ba kutya se jár, Expresso meg… nem is tudom, hogy aktív e még ilyen szempontból.

A lényeg mégis, hogy megvakulni nehéz. És a vakságot vászonra vinni szintén az. Elkerülhetetlen, hogy közben ne gondolkozzon a néző, hogy ez így tényleg így menne-e, tényleg ekképp mozdulna-e, reális-e az, amit egy „sokatlátó” kamerával nézünk? Persze, ez még nem biztos, hogy baj, mert legalább addig is foglalkozunk vele, lassabb részeknél is leköti apróságokra fókuszáló szemeinket.

Olvastam kritikát, ami ott ásta alá, hogy bár adaptációként pontos az alkotás, de ezen túl nem is tett hozzá semmi különöset. Lehetnek érdekesek a túlexponált kockák és egyéb izgalmas képi megoldások, de ez még kevés. Sokkal többet is lehetett volna. Nem tudom, talán. De bárhogyan is, ez így is tud működni. Remek az alapanyag, ezért. José Saramago portugál Nobel-díjas író korábban visszautasította Fernando Meirelles rendező ajánlatát, mondván, hogy a műfaj alkalmatlan arra, hogy helyettesítse az olvasó vadabb és hozzámérhetetlenül mélyebb fantáziáját. Egyrészről, igaza van, másrészről, később mégis igent mondott. – Gondolom a válság.

Feltűnt, hogy kezd tendenciózussá válni, hogy a katasztrófafilmek egy részét már egyáltalán nem érdekli a világ. Inkább közelebb megy, előrántja a szubjektívet, boncolgat, ahelyett hogy épületenként felrobbantaná az egész világot (főleg a USA-t). És ez tetszik nekem. Szerettem a Legenda vagyok lélektani drámáját a trancsírozós zombis filmek helyén. A Cloverfield-ért (régi kritika) meg egészen odavoltam. A Vakság sem tesz másképpen, nem foglalkozik a sokmilliárddal, ehelyett alig tucatnyi ember sorsát követhetjük.

A karakterek – végre! – finoman formáltak. Nem esik nehezünkre beleképzelni magunkat akár innen, de amonnan is. Julianne Moore alakít. Azt mondanám, szépen hozza a legnehezebb szerepet: a vakok közt látó nőét. Pont annyira elveszett egy a Stanford-börtönkísérletre hasonlító helyzetben, mint amennyire azt el is várnánk tőle. Aztán érdekes ízt ad az a figura, aki éppen mindenki tragédiájában talál közösségre és célokra, aki boldog attól, hogy úgy alakult, ahogy… De többet már nem árulok el, mert az már biztosan csak rontana a lehetséges élményen.

Lehet, hogy nem ez volt a legkiválóbb rendezés, de a homályos jelenetek, a könyvből hozott történet és az a pár kiemelt sor hozza a gondolatokat. Ez pedig jó, mert ez a dolga. Tudom ajánlani.

Ócskavas (cikk)

Kurva kettőszáz millió dollár. Így, a jelzővel együtt. Ennyiből készült a Terminátor- Megváltás. Az eddigi három részhez képest ez már a végítélet napja után játszódik. Filmidőben 130 percig csatangolunk a jövőben, ebből körülbelül 128-at unatkoztam a moziban. Sok-sok zöldhasú, végül pedig egy film, ami minden elképzelhető szempontból értékelhetetlen – halom ócskaság.

Múlt héten ott voltunk VMK-ban Háy János kortárs írónk beszélgetős estjén, ami több ponton is érdekes volt. Például mikor arról kérdezték, hogy miért ilyen vegyes műfajú alkotó ő, hogy miért kell lírától prózáig mindig mást? Írt pár nagyszerű drámát, aztán felhagyott vele, miért? Azért mert valahogyan bekerült a dráma a kisujjába. Pontosan tudja már, hogy mire alkalmas a szöveg, hol milyen stílust érdemes hozni, hogy hol vannak kihasználható humorpontok, hogy hol jön a fordulatot követő… dráma. Emiatt elvesztette a valódi érdeklődését a forma iránt, és ezután már nem lenne teljesen igaz. Írhatná továbbra is, valószínűleg működne is, közkedvelt lenne, el lehetne hitetni, hogy az ott rendben van, de valójában már hazudna. Pedig nem szeret hazudni.

Na, itt került elő Hollywood. Nem kell magyarázni, mert látjuk, hogy folytatások előzményeket követnek. Tudjuk, hogy ha egyszer sikerült eladni valamit, akkor az valamilyen formában vásznon marad, amíg csak lehetséges. Ez esetben volt egy klasszis alap, egy elpasszolható név, sokmillió rajongó – csak idő kérdése volt. Kiváló marketinggel közeledtek a premier napjai. Hatott, mi ráadásul a budai MOM Park első termébe ültünk be, ahol kb. kétszer akkora a vászon, mint szolid Balaton Plázánkban, ahol süppedősek a fotelek, ahol dübörög a hangtechnika, és ahol a többi mozival ellentétben eredeti nyelven vetítették a Terminátort. Minden adott, de pozitív élmény legfeljebb annyi volt, hogy néha nagyon össze lehetett nevetni, hogy ez mennyire… öhm, nem jó.

Mondjuk mikor megjelenik az animált Schwarzenegger, na az zseni. Kár, hogy hamar lerobbantanak róla minden húst. Talán csak 12 másodpercet engedélyezett az elfoglalt politikus…

- Aztán mi van még?

- Hát nézzük csak, a Legenda vagyok elég kasszasiker volt, nem?

- De. Valamilyen szinten hasonló is. Használjuk!

- Okés.

- Haver! És A világok harca az megvan? Klafa volt a mechanika, nem?

- Spielberg? Rémlik valami… az a nagy monstrum, ami így gyűjtötte az embereket! Na az brutál volt!

- Jaja. Na és még mi legyen?

- Hát a megelőző részek jeleneteiből nyilván elég sokat áthúzhatnánk ebbe.

- OK.

- Aztán Transformers teljesen alap. Meg azért régi nagyokban is gondolkodhatnánk. Alien, meg ilyenek.

- Hú de jó vagy haver! Azt hallod, azt sosem felejtem el, mikor először lávába mártják, aztán lefagyasztják a rohadt férget! Azt valahogy rakjuk bele!

- Hát, nem tudom.

- Na már!

- De ne hülyéskedj már! Pont az volt a lényeg, hogy a lávától meghalnak. Hogy akarod utána még lefagyasztani is?

- Simán! Először nyakon öntjük egyikkel majd másikkal!

- Hm, meglátjuk. Végül is beleférhet.

Valahogy így lehetett ez. A robotok úgy sétálgatnak itt-ott elvétve, mintha öntudatlan zombik lennének. A „nem vagytok egyedül” passzusát szintúgy régi rádiókon tudják befogni a „fertőzés utáni” túlélők, csak most már John Connor hangján. A robotváros termei szerencsére úgy vannak kiépítve, hogy ha rálövünk a plafonra sörétessel, akkor méterenként láva ömlik, illetve aztán valami hideg is – de csak akkor, ha jól célzunk. (A sértődött rajongók munkájának hála az egészen zseniális Transformers-es paródia pedig itt nézhető meg.)

Jut eszembe: marketing! Az tényleg jó volt. Például a trailer egészen eltalált. Kiváló két perc ez. Kár, hogy majdnem minden értelmes jelenet belefért! Még nagyobb baj az, hogy előre kiderült ki lesz a báránybőrbe bújt farkas. Miközben (mondom: miközben!) a film első órája úgy lett felépítve, hogy nem tudjuk ki robot és ki nem az valójában.

- Hallod haver, volt az a régi film, nem jut eszembe a címe. Bruce Willis végig szellemet játszik benne. Nem láttad?

- Nem.

- Tényleg nem? Hát akkor nagyon gyorsan meg kell néznünk! Tuti tetszeni fog neked…

Mit lehet még elmondani? A forgatókönyvírók – akik a szenzációs Macskanő históriáját is jegyzik – valószínűleg kevés hibát nem követtek el, amit még ellehetett volna. Történetük nem csak fantáziátlan, de sértően következetlen is. Az előzményeket vagy indoklásokat most is sikerült elsumákolni. A karakterek jellemtelenek. John Connorról például nem derül ki túlontúl sok, azon felül, hogy nagyon szeret üvölteni, és nagyon látszik a feszültség az arcán, hogy most (talán, esetleg, de nem biztos) az egész világ sorsa az ő vállát nyomja.

Tényleg lehetne ezt még bármeddig húzni, mert mint említettem: minden létező szempontból. Csak egy jó tanácsot engedjenek még meg így a vége felé: ha még nem látták, ne nézzék meg moziban. Azért se, mert ez olyan „látványfilm”. Hiába, a profi grafika semmit sem ér hangulat nélkül. Márpedig az nincs. Nem félünk, nem ragad magával, nem vagyunk ott. Az, hogy mindig képes még valami grátiszként felrobbanni, az nem bír semmiféle atmoszférateremtő funkcióval.

Ez nem filmalkotás, ez csak pénzkeresés. Ez nem szórakoztatás, ez csak a nézők kihasználása. Ez nem egy olyan alkotás, amit a kétszázmillió befektetett dollár vagy a sokszoros profit „igazzá” tudna tenni. Ez egyszerű hazugság.