(Következő. Későn értem haza. Mindenféléről akarnék írni, de úgy éreztem, hogy bármit is csinálok, abból ma már nem lesz értékelhető produktum. Inkább olvasás. Híreket, pókeres könyvet is, főleg kézelemzéseket. Aztán valamikor négy után lefeküdtem aludni. De nem aludtam ám, valahogy elkezdtem magam egyre és egyre hergelni… Biztos a kóla – gondoltam. De nem. Így hát a következő van: hajnali hat, feldúlt én, nagyon fáradt én, háborgó én.
Óvatosan kezeljük az alant következőket. Nincs, ki felelősséget vállaljon felőle.)
Azt írja, hogy apa és nagyapa. És akkor nem értem. Hogy Törökország. Ami uniós tagságra törekszik. Vagyis nem lehet olyan messzire. Ami messzire van, az valahogy rokonságban van a múlttal. Mindjárt magyarázom. Például az az ízlésesség, ahogy ember képes szörnyűségeket tenni egy másik emberrel, az főleg a múlt. Olvasok róla. Történelem. Ami történelem, az távol esik tőlem. Sőt, kívülre esik tőlem. Messzire van tőlem. Ami messzire van, az a múlt. India, Haiti, az iszlám, a vaskereszt, az is mind a múlt. Az nem részesem. Nem én.
Törökország köpésre. Közel férkőzne a rohadék. Mert nem az, hogy meg kell néznem a térképen, vagy hogy a világ másik fele Kína, ahonnan minden héten lecseppen valami – történelmi. De most nem. Valahogy nem, mert most rázom a fejem, grimaszolok, és már hat óra múlt.
Erről még beugrik valami 2009 novemberéből. A múltból, de eszembe jut néha. (Talán éppen jelenem.) Huszonnégy derék iráni nő és férfi várt ítéletére. Mindannyian egyetemi végzettséggel rendelkezők, elvétve állami tisztviselők, túlnyomó részt családos emberek. Együtt szexeltek. Egymás előtt, néha cserélve. Várható büntetés: halálra kövezés.
Ezzel kapcsolatban két dolgot szeretnék elmondani.
Egy. Isten éltesse ereje teljével a csoportos szexet! Ollé gruppen-parti! Bizony, fúrjuk fejünket női lábak közé! Markoljunk annyi gyönyörű puncit, amennyi csak egy-egy kezünkbe képes bele-bele férni! Nyissuk nagyra a szánkat annyi nagyszerű farok előtt, hogy képzeletben sose érjünk a végére. Fürödjünk egymás csúszós-ragadós testnedveiben! Nemtől és kortól függetlenül faljuk fel egymást, adjunk egyszerre egyetlen időpillanatban annyi élvezetet, hogy ne győzzük viszont megköszönni. A maga totális erkölcstelenségében. Halleluja!
Kettő. Azt, hogy „megkövezés”… azt értjük? Persze világos, hogy kő általi halál. De azért én elmesélem, hogy biztosan ne essen ez most túlontúl messzire tőlünk. A bűnös kezeit megkötözik, majd derékig (ritkán nyakig) ruhátlanul a földbe ássák. Ez rendszerint a városok főterén történik, mert nyilvános. Az benne a fantasztikum, hogy nem csak nyilvános, de ez úgy a közé is. Kollektív élmény. Bárki részt vehet a mókában, az egyetlen kérés mindössze, hogy a célba dobott követ gondosan válasszuk meg. Elég nagy legyen, hogy sebet ejtsen, de sosem akkora, hogy korai halált okozzon. Ideális esetben több óráig is eltart a közös program. Az erkölcs és hit védelmében.
„10.02.04, családja élve temetett el egy török lányt”
Élve, bazdmeg! A becsület nevében! Rázom a fejem… és nincs is ötletem, hogy mi továbbit írhatnék. Meséljem el, hogy az milyen? Nem, inkább csak annyit, hogy boncoláskor földet találtak a gyomrában és a tüdejében. Hogy tizenhat éves. Hogy apa és nagyapa.
Fiúkkal barátkozott. Ennyi? Ennyi. De tudjátok mit! Legyünk jótékonyak, nagyzoljunk! Mert tuti nem csak erről van szó! Lehet, hogy korábban ment haza apa és apa a piacról, erre otthon találták a csapodár lányukat féltucat fiúval, amint éppen természet ellen vétkeznek. Így már érthető, hogy gyorsan ásnak egy két méter mély gödröt, belelökik, aztán uccu elföldelik! Nehogy bárki meglássa az ebadtát!
EbAdta? Nem?
Volt az a pszichológiai dolog, behaviorizmus. Viselkedéstan, tanulás, ilyesmi. Ezt kiokoskodta bizonyos W betűs (nem jut eszembe). De szegény őt (talán Watsont) radikálisnak tartják a mai napig. Azt mondta (megnéztem) Watson: „Adjatok nekem tíz gyereket, és csinálok belőlük bármit!” Zongoraművészt, kurvát, papot, tömeggyilkost, akármit! Watson nyilván nagyzolt, de kijelentésének nem is ez volt a lényege. Tabula rasa, ugye? Hogy mindenki tiszta lappal indul, amire aztán ír az élet.
De ha cáfolnánk is ezt, ha tiltakoznánk is ez ellen… ha állítanánk, hogy többek vagyunk a minket ért ingerek összességénél, hogy van bennünk bármi, ami ok és nem okozat, akkor magyarázzuk már el nekem, hogy mikor van az a pillanat, amikor be vagy kikapcsolódik az agynak az a tekervénye, ami helyesnek bír láttatni, mondjuk egy élve eltemetést. Ma, tegnap, vagy ezer évvel ezelőtt.
