Hiánycikk

Tegnap kaptam egy e-mailt a tech.hu-tól, hogy csatlakozzak én is, ha szintén olyan vagyok, aki mondjuk sírógörcsöt tud kapni attól, ha lemerül az mp3 lejátszója vagy telefonja. Nem tudom miért. Lehet, hogy ha egy nap a város 5 különböző pontján is netre csatlakozok, az már gyanús. Vagy túl sok cikket olvasok a témában (például, hogy milyen patologikus betegségek kaphatók a túlzott nethasználattól, amúgy érdekes).

Írtam én arról, hogy milyen ha egyetlen nap mocskoskodik a UPC, na most ez stagnál egy ideje. Hajnali kettő, itthon vagyok, és írhatok. Azt hiszem, egy hete volt utoljára ilyen. Nincs is túl jó hangulatom, biztos ez az oka. Ha nem is sírógörcs.

Nem volt kávézó ember se. Nem kicsit vagyok elmaradva mindennel. Pedig neki akarok futni a blogolásnak. Nem tudom meddig bírja a netelérhetőség, de azért reménykedem. Tényleg. Csak tartsatok majd velem.

Érvágás

Péntekre írtam egy cikket internetes keresőkről (pályázat miatt a téma). Ott már pedzegettem, hogy – a sok között – az is egy érdekes aspektusa a világhálónak, hogy lassan az egész emberiség lexikai tudását könnyűszerrel hordhatjuk akár farzsebünkben is. Amellett, észre kell vennünk, hogy mennyire hatással van életünkre. Formálja mindennapjainkat.

Nekem kell észrevennem. Honnan jön ez? Valamiért nincs otthon net (nyilván UPC…). És akkor én meg teljességgel lebénulok. Mit nekem a fedél a fejem fölött? Valahogy biztos túlélném, ha nem lenne hol nyugovóra térnem. Na de ha nincs net, akkor vége mindennek! Inkább egész nap járok éttermektől kávéházakig laptoppal a hátamon. Mindegy, csak WIFI legyen! A lényeg, hogy csatlakozzon. Hogy felcsatlakozzak. Éljen a kontakt.

Nem tudok pókerezni tanulni, tájékozódni, utánanézni. Megszűnik az információáramlás. Felém és tőlem is. Bezárulnak az ablakok, kulcsok fordulnak az ajtókban. Megtör a mindennapok ritmusa. Inkább eltűnik a ritmus. Lemeztelenül.

A net köré épülök.

Órák óta (6 teljes órája) egy non-stop kocsmában vagyok, mert blogot írni mégiscsak muszáj (meg mert ma volt a BalatonSound akkreditációjának határideje, ezért helyre kellett pofoznom a tavalyi cikkeket). Az emberek eltűntek mellőlem, nem kell beszélgetni senkivel. Végre csend van, fotelbe süppedek, odakünnt közben vihar kerekedett, én meg… lógok a neten.

Végre egyedül.

Internet nélkül más lenne. Internet nélkül minden teljesen más lenne. Minden.

Én is, te is.

Felületről, szolgáltatóról, tartalomról

Azt kell, hogy mondjam: elégedett vagyok. Alapvetően, ritkán vagyok elégedett bármivel is. Ez egy ilyen rossz tulajdonságom – talán. Nem is volt ez egy túl könnyed dolog. Elmenni valahonnan, ahol már berendezkedtünk, ahol már vakon is tudnánk, rutinból, hogy előttünk asztalsarok, jobb kéz vállmagasság villanykapcsoló, két lépés szőnyeg után szegély, satöbbi. Meg a koncepciókeresés: valami újat kitalálni, de a régit is részben áthozni, megtartani. Nehéznek éreztem. De ki ne tudná aztán mégis megszeretni a jobbat, szebbet, kényelmesebbet? A nagyobb ablakokat, a több fényt és levegőt, a szebb színeket, a csúszásmentes parkettát? Mert én így látom. Jó itt lenni. Könnyen megszerethető itt.

Kollega azt felelte a „Haver, miért jó a blogspot?” kérdésre, hogy neki olyan, mint a freemail után a gmail – egyszerű, megbízható. Majdnem igaza van, csakhogy a blogol.hu nem olyan mint a freemail. Freemail többször működik mint nem, tud ezt azt, néha újít is, igyekszik nem lemaradni teljesen. Blogol… talán mégsem káromkodnék nagyon a második bejegyzésemben, de szóval olyan!, és nem is lesz már másmilyen.

Ezúton is szeretném megköszönni Emesének, aki kettő délutánt is hajlandó volt arra áldozni, hogy teljesítse kívánságaimat. „Na tündérbogárkám, az lenne a jó, ha nem csak ott, hanem az egész ilyen tejeskávés színű lenne, meg nem is középen, hanem baloldalt, tudod, mint a régiben”. (2 óra.) „Csoda ügyes vagy kertecském legszebbike, most akkor azt lehetne, hogy az oldalsáv szélesebb legyen, a szövegtörzs meg keskenyebb?” (1 óra.) „Szuper, akkor tegyünk rést a kettő közé. Lehetne bébi?” (2.5 óra). „Nem megy drága?” („Kurvára nem megy! És ne bébizz meg tündérkézz itt nekem! Majd szólok ha kész van!”)

Végül sikerült neki, sőt még a csík is befért abba a résbe. A dologban az érdekes, hogy a maradék nagy részét, mint videósáv, szöveg, képek, diavetítés, címkék, és satöbbi – Mackó! – elhelyezése egymagamnak is sikerült. Mert felhasználóbarátok, egyszerűek és megbízhatóak vagyunk! Úgy ám. Persze, nem egy éjszakát bütyköltem vele, de az kellett is hozzá. Ez van, most szeretem a céget.

Így hát, legalábbis szerintem, az első lépés jól ment. Csakhogy a szép és könnyen alakítható ruha nem változtat sokat a tartalmon. Bizonyára sokszor vissza fogok nyúlni a kávé témájához, de ez még nem elég ahhoz, hogy ebben is felfrissülés legyen. Valószínűleg ez lesz a nehezebb, de majd törekszem. Valamivel lazábban gondolom kezelni a bejegyzéseket. Több rövidebb szösszenettel, több aprósággal. Hogy megkönnyítsem magamnak, illetve néhány türelmetlenebb jellemű olvasómnak is. Lazaságot hozva, de továbbra sem hanyagságot és igénytelenséget.

Azok a cikkek, amiket úgy ítélek meg, itt is van helyük, ide is felkerülnek. Tervezek még időnként, esetleg hetente röviden írni magamról. Azonostól lopva a módszert, aki régebben szeretett három mondatokban fogalmazni ezt vagy azt. Mondjuk Los Angeles vagy U2 koncert három mondatban... Én magamról fogok így írni. Azért, mert két év alatt kiderült, hogy tematikátlan blogban ez elkerülhetetlen. Így azok a személyesebb dolgok, amiket eddig utalásszerűen, vagy egy-egy bejegyzés zárójelébe tuszkolgattam, mostantól külön helyet kapnak. Így megnyitom ezt a kaput, vállaltan is egyre inkább „énblogosodok”, de azért többnyire még mindig elkülönítve ezt a részt. Legalábbis, a terv ez.

A többi ötlet meg majd jön magától ötletről meg majd a maguk idejében írok.