Három mondatban három évről

Háromról nem lehet háromban.

A három az szédítő.

Három után is csak három semmiség: írni, írni, írni.

BlaBla

Gyanúsan a végét járja a blogom.

Hovatovább, nem lesz vége. Remélhetőleg mindannyiunk örömére lendülünk tovább ezen a szép vasárnapi napon. Habár beteg vagyok, meg kávét főzni is lusta. Habár ez most nem is számít. Fordulunk, köszönt a tél.

Végét kell tapintani a szótlanságnak. Több mint egy hónapja tervezem… de hát számadás helyett mindig van egy tervem.

Tapasztalatom, hogy ilyenkor azzal kell kezdeni, amivel nem akarnánk kezdeni. Nincs értelme udvariaskodni, kerülgetni, kiskanállal kevergetni, azt hinnénk hogy majd így eljön a pillanat, a megfelelő, közben meg egyre messzebb kerülünk tőle. Hullámvasút volt. Nem kicsi, konkrétan négyezernyolcra fel, szabadesés után Mariana-árokban mártózás. Az van, hogy mindig meg tud lepni az élet. Hogy egyik napról a másikra. Ez számomra nem volt természetes.

Valószínűleg sosem fogom érteni a kapcsolatokat, érteni az embereket. De próbálom érteni őket. Néha azt hinném, nem is megy olyan rosszul. Persze simán arcul csap, hogy ha emberi tényező van, akkor sosem lehet pontosan számolni. Hogy megadja a két párra, hiába zseniális a blöfföm. Ha szex kerül a képbe, akkor már csak tippelni, ha nő, akkor már azt sem, és ha szerelmes nüánszok, akkor egyáltalán nincs is megoldás.

Aztán összedől a kártyavár. Ilyenkor? És ilyenkor kiüresít az ember, tiszta lapot szeretne. Hóesést. Legalábbis én. Mélyen beszívja, nagyot sóhajtva kiereszti. Sokszor rengetegszer. Közben szelektál, fogy a szemét, tünedeznek amazok. Kevesen maradnak. emberek

Ez egy hosszú folyamat. Még most is csak… pakolok ide-oda, erre-arra, körbe-körbe csak rendet raknék, hogy aztán úgy vághassak bele… mindenbe, amibe bele akarok vágni. Sok minden van, változnak a dolgok. Foglalkoztatnak dolgok. (Ezek külön bejegyzések lesznek, nem férne ide.)

Lefőtt a kávé. Már hogy tényleg, mert erőt vettem magamon. Rágyújtok mellé, talán közben kitalálom, hogy mit írok ez után.

Azt gondolom… vagy nem is, inkább úgy hiszem, hogy (cseles ez a jelentőségteljesség, hogy törlés helyett három pontot rakok) ha többre becsülünk valakit valós értékeinél, azzal időnként felemelő dolgot vihetünk végbe. Előfordulhat, hogy a mi szemünkben gyönyörű, nem is annyira szép. Hogy a tehetséges, máshonnan botcsinálta. Hogy akiben megbízunk, hazug és őszintétlen. Közben? És időközben gyakran megtörténhet, hogy igazándiból megszépül, hogy sikerül neki, hogy valóban bízhatunk benne. Csakis azért, mert hittünk benne. Csakis miattunk. Nagyszerű dolog. Ezért se feledjük, mindig hinni kell másokban. Hinni, hogy megtérül.

És ezért sem lehet végét járta ez a blogos dolog. Felmérhetetlenül sokat köszönhetek ennek. Többet kaptam, mint amennyit érdemelnék. Tudom, hogy vannak olvasóim, akik többre tartanak, mint ami vagyok. Tudom, hogy vannak olvasóim, akik többet várnak tőlem, mint amire képes vagyok. Tudom, hogy vannak olvasóim, akik sosem fognak elhagyni. Tudom, hogy van egy elhunyt olvasóm, aki úgy gondolta, sokra vagyok hívatott, hogy tiszta szívvel keresem a magam igazát. Nincs is más dolgom, csak olyan lenni, mint amilyen az ő szemükben, az ő hitükben vagyok.

Tudtam, hogy ez egy furcsa bejegyzés lesz. Hogy majd mindenről beszélnék, de igazából semmiről sem megy majd. Így most egy darabig magamról fogok még, hozzávetőleg azokról a dolgokról, amik kitöltik a mindennapokat. Tervekről. Arról, hogy mi volt, mi lesz. Máskülönben nem lenne továbblépés. Persze, magam ástam vermemet.

Szabadság szabadon

Elég furcsa ez a nyár. Talán azt mondanám: viharos, de mégsem, mert félő, hogy pásztorórára tévednék. Szóval, amellett hogy érdekes az időjárás, hogy Kapolcson leginkább csak megfázunk, körülöttem úgy minden inkább szétesik, ahelyett, hogy összerendeződne. Elmegy, elvál, szakít, mellényúl, melléfog, mellélép, nem talál, üresen áll, megtorpan, megsérül, elreped, megtörik… Eszembe jutott egy régi dolog (egy első cikk) csonkolt kézfejekkel. Korunk betegségéről.

Fene nagy szabadságával senki sem tud mihez kezdeni.

Tegnap egy távoli barátom – vagy talán csak ismerősöm, nem tudom – azt írta, hogy érzelmileg ő most nyikorgó lufi a napon. Apa lesz. Hogy nyikorgó lufi a napon. És hogy akkor ezt baromi jól esett olvasni, pedig csak távoli. – De tüskeálló ám!

Én meg továbbra is ritmuskeresek, illetve rohanok magam után. Rendet raknék. Van egy lapocskám teendőkkel, elég kevés dolog van kihúzva, viszont hely már nem nagyon van a másik oldalon sem. Legalább tele vagyok célokkal. Az kell az (mióta kétrét tört a telefonom, azóta különösen, de erről majd máskor… remélem). Az újság is. De hát mit kerülgessem? Az újság szarban van. Egyelőre egy rovat fog önerőből működni, annak nincs sok köze a kultúrához. Talán majd szeptembertől. Addig meg? Hát finoman szabadságra küldtek.

Cserébe írhatok szakdolgozatot. Meg blogot. Ütemezni akarom, napra órára. Blognak hely kell. Muszáj.

És most? Most elég ebből.

Hiánycikk

Tegnap kaptam egy e-mailt a tech.hu-tól, hogy csatlakozzak én is, ha szintén olyan vagyok, aki mondjuk sírógörcsöt tud kapni attól, ha lemerül az mp3 lejátszója vagy telefonja. Nem tudom miért. Lehet, hogy ha egy nap a város 5 különböző pontján is netre csatlakozok, az már gyanús. Vagy túl sok cikket olvasok a témában (például, hogy milyen patologikus betegségek kaphatók a túlzott nethasználattól, amúgy érdekes).

Írtam én arról, hogy milyen ha egyetlen nap mocskoskodik a UPC, na most ez stagnál egy ideje. Hajnali kettő, itthon vagyok, és írhatok. Azt hiszem, egy hete volt utoljára ilyen. Nincs is túl jó hangulatom, biztos ez az oka. Ha nem is sírógörcs.

Nem volt kávézó ember se. Nem kicsit vagyok elmaradva mindennel. Pedig neki akarok futni a blogolásnak. Nem tudom meddig bírja a netelérhetőség, de azért reménykedem. Tényleg. Csak tartsatok majd velem.