Kávézó emberek

- Frei Tamás -

Ripacs.

Mondanám első pillantásra, és hoppá, nehezen tévedhetnék nagyobbat. Vagy nehezen tüntethetném fel magam mások szemében butácskábbnak. Aztán később, magam szemében is. Mert, ahogy közelebb megyek hozzá, rájövök, mindenekelőtt arra akar tanítani, hogy közelebb menjek. Hogy mindig menjünk közelebb. Rákfene az előítélet, felszínesség. Korunk talán legtermészetesebb patologikus morálja.

Médiaszemélyiség.

Annak mondjuk. Máris elkezdene nem érdekelni. Korunk… na jó, nem. De észre kell vennem, már velem van a távolságtartás, a kétszer is meggondolnám, ha a mai, itthoni (otthonos) televíziózáshoz… közeledünk. Miközben mégis meg tud lepni, merthogy tényekkel machinál a szenzáció helyett. Ismételném a hangsúly miatt, de erőltetett lenne itt a bekezdés végén.

Minőségcentrikus.

Úgy mondja, még három évig van szerződésem kereskedelmi tévénél, de nem érdekel, felbontom! Nem kell. Nincs szükség az együgyű „főműsoridőre”, és a véletlenül tévé előtt maradt szempárra sem utána, aki felhúzza a „napi 5-6 órát tévézünk” statisztikáját. Ahelyett, hogy három percet rászánnánk reggel a kávéőrlésre, vagy kapna egy kis időt az, hogy inkább egymás szemébe tekintsünk. Azt mondja, inkább írjunk egy újságcikket, mint sok rosszat. Hogy inkább beszélgessünk egyszer jót, mint sokszor feleslegesen. Hogy így készítsünk széket, így legyen műsorunk, így legyünk bloggerek – és a többi. Kevesebbet, de jó legyen. Precízen, állhatatosan, utánamenve, odamenve, odatéve. Ismétlés nélkül is figyeljünk oda rá.

A szerencse fia.

Mondja magáról. Mert húsz éve hobbikból él. Mert nem válik el nála munka, szabadidő és szórakozás. Mert lehetne az, hogy baromi sokat dolgozik, de nincs ez. Mert meglesni száz országot, mert vállalkozni arra, hogy mégiscsak megpróbáljuk valahogy megérteni világunkat, aztán tanítani, tálcán adni, amit összeszedtünk, nem munka, hanem valami egészen más. Egészen más.

Kávéértő.

Mondhatni elértünk, közelebb értünk a témánkhoz. Egyébként úgy értem, hogy tíz éve nézelődik az ügyben, hogy mi a különbség kávé és kávé között. Ezen a ponton elkezd szimpatikussá válni. Végül talán arra a rózsaszín pulcsira is barátságosan fogok bólintani.

Kávészerető.

Kimondva kávéőrült. Túlpörögjük a mindennapjainkat. Mindent azonnal akarunk. Lefogyni, lebarnulni, jóllakni és kielégülni is. Meg persze felébredni, meginni a kávénkat. Nincs jól ez így. Nem emel fel oda a kávé, ahova felemelhetne. Akarja tanítani, hogy hogyan lehetséges ez. Ahogy a televíziózásban, úgy ebben is keresi azt a kisebb közönséget, akikhez szólni akar. Hisz abban, hogy megtalálja őket.

Kávélánc tulajdonos.

Mondhatjuk (fogalmazhatjuk) úgy, hogy vizualitás helyett – vagy mellett – kávébabokban szeretné elhozni a világ minden táját. Már ahol kávé terem. Ahogy távoli vidékeken ízlelgette a nem csak frissen őrölt, de éppen leszedett kávét, elkezdte érdekelni az a rettenetesen hosszú út, amíg az eljut hozzánk és a csészéinkbe. És hogy hol a hiba a gépezetben. Merthogy van, mert az ott valami egészen más volt, és közben valahogy egészen pocsolya-szerűvé válik. A hiba meglett, és izgalmas módon, a megoldás is vele jött. Közvetlen a termelőktől vásárolt, Magyarországon egyedülálló módon a helyszínen pörkölt, a legjobb minőségű, kézzel válogatott arabica szemekből elkészített kávékülönlegességeket ihatunk a CafeFrei gondosan, és persze precízen berendezett kávéházaiban.

Mindezt olcsón, ami szinte hihetetlen. Mert lassan bármit szeretnénk átlag színvonal felett magunk előtt látni, az bizony sok pénz lesz. Mert nem az volt a modell, hogy adunk valami egyedülállót sokért keveseknek, hanem adunk, mert adni akarunk. Itt a (profi) honlap, ha még többet szeretnétek tudni erről. Egy fél napot simán el lehet időzni rajta.

Na, akkor nézzük meg újra, vegyük a fáradtságot, hogy még egyszer nekifussunk, hogy tisztelettel közelebbről is megvizsgáljuk, hogy bejárjunk egy utat. Én azt mondanám,

Frei Tamás egy grandiózus ember.