Másik.

Fázik a lábam. Mondjuk hirtelen nem is nagyon számítottam másra. Visszavegyem-e a kabátom?

Ejha hoppá! Ez a nő tud ilyen… megnyerő is lenni? Helena, hello. Hello Helena! Folytatnám…

Úgy a tér is furcsa. Úgy szólván, nem süllyed. Sebaj, ha összesen heten vagyunk. Mögöttem nevetgélnek. Középkorúak. Magas csizmákban (Láttam!). Nők.

Pezsgőt visz neki a fickó. Hogy is hívják? Egy kézben lóbálja. Elég laza.

Mögöttem nők, én meg egyedül. Hogy itt egyedül, az nem szokás. Ettől még lehet jó, ki tudja.

Egyik oldalon pezsgők, középkorú, másik oldalon dohányzik. Szokatlan tér. Ettől még lehet jó, ki tudja.

…

De még milyen jó volt! Persze olvastam már kritikát a nagy- (de széles is) mellényű kritikustól, hogy hát ez az egész osztott tér, meg a csavar, meg minden csak azért van, hogy a semmi történetből, a használhatatlan alapból valahogy egész estés mozit fabrikáljunk. Badarság. Attól, hogy filmet csinálunk, még nem kell elrugaszkodni az élettől. (Mondanám is, hogy na sőt, de zárójelben marad.) Egy kritikus sem attól lesz jó kritikus, hogy úgy nagyon kritikus. Máskülönben, imádtam a minimalizmusát. Hogy a történet megmarad történetnek. Hogy egyetlen éjszakáról, egyetlen hotelben, majdhogynem két emberrel. A fickót úgy hívják, hogy Aaron Eckhart, mellette Helena Bonham Carter. Nagyszerűen játszanak.

Hogy a vászon végig kétfelé van osztva, izgalmas ötlet. Játékos is. Lehetőségekkel, amiket ügyesen használ ki a rendező (aki egyben a vágó is: Hans Canosa). Előfordul, hogy míg az egyik oldalon zajlik a jelen, addig a másik a múltba néz. Vagy míg a jobb megmutatja a főszereplők vágyainak egy-egy villanását, addig a bal marad a valóság… életszerűbb forgatókönyvénél.

A legérdekesebb mégis az, hogy mennyire megváltozik a fókuszpont. Vagy nem is a pont, mert a technikája lesz más. Habár nem tudunk egyszerre két dolgot nézni, mégis erre vagyunk kényszerítve. Hogy egy beszélgetést nem oldalról látunk, vagy nem egyik majd másik oldalról, hanem egyszerre szemből és szemből. Így lesz a dialóg, a sztori, minden mimika, sóhaj és rándulás, az a kevés, nagyon hangsúlyos.

Mindeközben, hogy minden történetnek két oldala, hogy minden útnak két iránya, minden zárójelnek két fele, hogy minden személyes is igazából kettőből van, nem válik erőltetetté, nem tolakszik, árnyalt marad az üzenet.

Egyedül művész moziba menni Pesten, az pedig remek ötlet. Mert bár vízszintes a padló, de csak mögöttem ülnek, és bár meleg csizmám sem volt, de elém került egy 2005-ös dráma, amiről máskülönben még csak nem is hallottam. Amit most ajánlottam.

Három mondatban hazaérkeztémről

forrás

Tegnap este értem haza, három mondatot írni is fáradt voltam.

A nő másik arca zseni, a CafeFrei hozta, a Turner kiállítás kamu, az Akácfa söröző olcsón adja a fehér félédest.

Az éjszakai vonaljegy 400 forint.

(Mindeközben veszteség ért.)

Közbevetőleg rövid közszolgálati

forrás

Megyek a nagy Pestre (persze totál késésben vagyok), legelőbb hétfőn jövök. Rég voltam (még SZIGET). Azért valószínűleg találok majd időt a blogolásra. Meglátogatom a barátaimat, meg lesz szülinapi banzáj is. Meg sok tömeg, még több tömegközlekedés, CafeFrei, ilyesmi.

use iT or loose iT

a kép forrása

Visszaolvastam (rendbe raktam a címkéket), másodjára azt írnám: hát kritikátlan. Persze nem azért mondom, volt egy-két jól elkapott mondat, bekezdés, gondolat, ez-az amaz, de ezt fél év alatt? Csak ennyit fél év alatt? Nagyon kevés. Ráadásul rendszertelen, az ötletek többsége megvalósítatlan – kevés.

Van-e erre jó mentségem (egyáltalán létezik-e olyan, hogy „jó mentség”)? Nem hiszem.

Ahogy az előzőben jeleztem, a mindennapokról, a kitöltő dolgokról, rólam, de most főleg a nagy tervekről. Nem túl érdekes téma. Sőt, témának elég kevés. Ne várjunk sokat tőle. De kell ez, hogy a következő pár bejegyzésnek kiinduló alapul szolgáljon. Szóval az van, hogy jövő szeptemberig kell egy középfokú nyelvvizsga letétel, egy szakdolgozat leadás, és egy államvizsga megfelelt.

És aztán? Na ez már érdekesebb, a nagy kérdőjelek a fejünk fölött mindig izgalmasak. Talán újságírós főiskola. Talán más.

És addig? Mi van még? Mondom, sok minden. Érdekel ez-az, sőt, néha lelkesedek is ezért-azért. De ezt már ez után. Eztán írom.

És akkor igen, bőven odafér az is, hogy majdan akkor elégedetten olvashassak vissza.

BlaBla

Gyanúsan a végét járja a blogom.

Hovatovább, nem lesz vége. Remélhetőleg mindannyiunk örömére lendülünk tovább ezen a szép vasárnapi napon. Habár beteg vagyok, meg kávét főzni is lusta. Habár ez most nem is számít. Fordulunk, köszönt a tél.

Végét kell tapintani a szótlanságnak. Több mint egy hónapja tervezem… de hát számadás helyett mindig van egy tervem.

Tapasztalatom, hogy ilyenkor azzal kell kezdeni, amivel nem akarnánk kezdeni. Nincs értelme udvariaskodni, kerülgetni, kiskanállal kevergetni, azt hinnénk hogy majd így eljön a pillanat, a megfelelő, közben meg egyre messzebb kerülünk tőle. Hullámvasút volt. Nem kicsi, konkrétan négyezernyolcra fel, szabadesés után Mariana-árokban mártózás. Az van, hogy mindig meg tud lepni az élet. Hogy egyik napról a másikra. Ez számomra nem volt természetes.

Valószínűleg sosem fogom érteni a kapcsolatokat, érteni az embereket. De próbálom érteni őket. Néha azt hinném, nem is megy olyan rosszul. Persze simán arcul csap, hogy ha emberi tényező van, akkor sosem lehet pontosan számolni. Hogy megadja a két párra, hiába zseniális a blöfföm. Ha szex kerül a képbe, akkor már csak tippelni, ha nő, akkor már azt sem, és ha szerelmes nüánszok, akkor egyáltalán nincs is megoldás.

Aztán összedől a kártyavár. Ilyenkor? És ilyenkor kiüresít az ember, tiszta lapot szeretne. Hóesést. Legalábbis én. Mélyen beszívja, nagyot sóhajtva kiereszti. Sokszor rengetegszer. Közben szelektál, fogy a szemét, tünedeznek amazok. Kevesen maradnak. emberek

Ez egy hosszú folyamat. Még most is csak… pakolok ide-oda, erre-arra, körbe-körbe csak rendet raknék, hogy aztán úgy vághassak bele… mindenbe, amibe bele akarok vágni. Sok minden van, változnak a dolgok. Foglalkoztatnak dolgok. (Ezek külön bejegyzések lesznek, nem férne ide.)

Lefőtt a kávé. Már hogy tényleg, mert erőt vettem magamon. Rágyújtok mellé, talán közben kitalálom, hogy mit írok ez után.

Azt gondolom… vagy nem is, inkább úgy hiszem, hogy (cseles ez a jelentőségteljesség, hogy törlés helyett három pontot rakok) ha többre becsülünk valakit valós értékeinél, azzal időnként felemelő dolgot vihetünk végbe. Előfordulhat, hogy a mi szemünkben gyönyörű, nem is annyira szép. Hogy a tehetséges, máshonnan botcsinálta. Hogy akiben megbízunk, hazug és őszintétlen. Közben? És időközben gyakran megtörténhet, hogy igazándiból megszépül, hogy sikerül neki, hogy valóban bízhatunk benne. Csakis azért, mert hittünk benne. Csakis miattunk. Nagyszerű dolog. Ezért se feledjük, mindig hinni kell másokban. Hinni, hogy megtérül.

És ezért sem lehet végét járta ez a blogos dolog. Felmérhetetlenül sokat köszönhetek ennek. Többet kaptam, mint amennyit érdemelnék. Tudom, hogy vannak olvasóim, akik többre tartanak, mint ami vagyok. Tudom, hogy vannak olvasóim, akik többet várnak tőlem, mint amire képes vagyok. Tudom, hogy vannak olvasóim, akik sosem fognak elhagyni. Tudom, hogy van egy elhunyt olvasóm, aki úgy gondolta, sokra vagyok hívatott, hogy tiszta szívvel keresem a magam igazát. Nincs is más dolgom, csak olyan lenni, mint amilyen az ő szemükben, az ő hitükben vagyok.

Tudtam, hogy ez egy furcsa bejegyzés lesz. Hogy majd mindenről beszélnék, de igazából semmiről sem megy majd. Így most egy darabig magamról fogok még, hozzávetőleg azokról a dolgokról, amik kitöltik a mindennapokat. Tervekről. Arról, hogy mi volt, mi lesz. Máskülönben nem lenne továbblépés. Persze, magam ástam vermemet.

Három mondat a mindennapokról

A macskám képtelen enni, ha nézik.

Teljesült egy álmom.

Zseni a dög… nyávog (sokat, mert nem figyelek rá, vagy inkább úgy, mint aki nem figyel rá), aztán mikor megkapja a ropogtatni valóját, ráhajol a tálkára, de még az első falat előtt mégis felpillant – szemembe néz –, és grátisz nyaffantás, hogy nahát most már akkor inkább arrébb mehetnék.