Gyanúsan a végét járja a blogom.
Hovatovább, nem lesz vége. Remélhetőleg mindannyiunk örömére lendülünk tovább ezen a szép vasárnapi napon. Habár beteg vagyok, meg kávét főzni is lusta. Habár ez most nem is számít. Fordulunk, köszönt a tél.
Végét kell tapintani a szótlanságnak. Több mint egy hónapja tervezem… de hát számadás helyett mindig van egy tervem.
Tapasztalatom, hogy ilyenkor azzal kell kezdeni, amivel nem akarnánk kezdeni. Nincs értelme udvariaskodni, kerülgetni, kiskanállal kevergetni, azt hinnénk hogy majd így eljön a pillanat, a megfelelő, közben meg egyre messzebb kerülünk tőle. Hullámvasút volt. Nem kicsi, konkrétan négyezernyolcra fel, szabadesés után Mariana-árokban mártózás. Az van, hogy mindig meg tud lepni az élet. Hogy egyik napról a másikra. Ez számomra nem volt természetes.
Valószínűleg sosem fogom érteni a kapcsolatokat, érteni az embereket. De próbálom érteni őket. Néha azt hinném, nem is megy olyan rosszul. Persze simán arcul csap, hogy ha emberi tényező van, akkor sosem lehet pontosan számolni. Hogy megadja a két párra, hiába zseniális a blöfföm. Ha szex kerül a képbe, akkor már csak tippelni, ha nő, akkor már azt sem, és ha szerelmes nüánszok, akkor egyáltalán nincs is megoldás.
Aztán összedől a kártyavár. Ilyenkor? És ilyenkor kiüresít az ember, tiszta lapot szeretne. Hóesést. Legalábbis én. Mélyen beszívja, nagyot sóhajtva kiereszti. Sokszor rengetegszer. Közben szelektál, fogy a szemét, tünedeznek amazok. Kevesen maradnak. emberek
Ez egy hosszú folyamat. Még most is csak… pakolok ide-oda, erre-arra, körbe-körbe csak rendet raknék, hogy aztán úgy vághassak bele… mindenbe, amibe bele akarok vágni. Sok minden van, változnak a dolgok. Foglalkoztatnak dolgok. (Ezek külön bejegyzések lesznek, nem férne ide.)
Lefőtt a kávé. Már hogy tényleg, mert erőt vettem magamon. Rágyújtok mellé, talán közben kitalálom, hogy mit írok ez után.
Azt gondolom… vagy nem is, inkább úgy hiszem, hogy (cseles ez a jelentőségteljesség, hogy törlés helyett három pontot rakok) ha többre becsülünk valakit valós értékeinél, azzal időnként felemelő dolgot vihetünk végbe. Előfordulhat, hogy a mi szemünkben gyönyörű, nem is annyira szép. Hogy a tehetséges, máshonnan botcsinálta. Hogy akiben megbízunk, hazug és őszintétlen. Közben? És időközben gyakran megtörténhet, hogy igazándiból megszépül, hogy sikerül neki, hogy valóban bízhatunk benne. Csakis azért, mert hittünk benne. Csakis miattunk. Nagyszerű dolog. Ezért se feledjük, mindig hinni kell másokban. Hinni, hogy megtérül.
És ezért sem lehet végét járta ez a blogos dolog. Felmérhetetlenül sokat köszönhetek ennek. Többet kaptam, mint amennyit érdemelnék. Tudom, hogy vannak olvasóim, akik többre tartanak, mint ami vagyok. Tudom, hogy vannak olvasóim, akik többet várnak tőlem, mint amire képes vagyok. Tudom, hogy vannak olvasóim, akik sosem fognak elhagyni. Tudom, hogy van egy elhunyt olvasóm, aki úgy gondolta, sokra vagyok hívatott, hogy tiszta szívvel keresem a magam igazát. Nincs is más dolgom, csak olyan lenni, mint amilyen az ő szemükben, az ő hitükben vagyok.
Tudtam, hogy ez egy furcsa bejegyzés lesz. Hogy majd mindenről beszélnék, de igazából semmiről sem megy majd. Így most egy darabig magamról fogok még, hozzávetőleg azokról a dolgokról, amik kitöltik a mindennapokat. Tervekről. Arról, hogy mi volt, mi lesz. Máskülönben nem lenne továbblépés. Persze, magam ástam vermemet.
7 megjegyzés:
váá, de jó, hogy írtál. az embernek néha eljön az idő amikor számot vet önmagával, hogy ki is ő, merre is, az emberekhez viszonyulni hogy is, vagy az emberek hozzá hogy is.
utána jobb. nekem jobb lett legalábbis.
a blogod meg sosem járja a végét. csak egyszer lent. másszor fent. nemde?!
zs:
Nem is tudom :).
hmm. majd még meggondolom mit is gondoljak erről...
a blogod ne jarja a veget. hianyozna.
a melypontok utan meg mindig szep napok jonnek. tessek optimistanak lenni. mindig.
mi hiszunk benned!
:)
Ezt azt hiszem sosem fogom megérteni, hogy miért, hogy egyáltalán miért merül fel benned, hogy abba hagyod, hogy abba hagyhatnád, mikor mennyi minden képes kiszaladni, mikor már el sem merem mondani hanyadszorra olvasom, mikor kapok, de annyit, hogy cipelni kell már, mikor még több mint 200 olvasott bejegyzésed után is meg tudsz lepni, hogy tudsz nagyon erősen hatni, hogy már kéz nyúl a papír után, miközben toll után kutatok, hogy aztán nyíljon annak a bizonyos doboznak is a teteje (mert megint csak volt mit!)
És azt köszönöm, hogy adsz magadból, hogy itt is adsz, hogy így teszed. Hogy számadás helyett, mindig van egy terved, s hogy ezt már másodjára hallhatom. És, hogy hóesést! Hogy komolyan ez, ez van ott, oda leírva?! Imádom! Szerelmes lettem ebbe a mondatba, ebbe a képbe. :$ (aztán persze majd megkapom, hogy a szentimentalista jómindenem, na meg egyébként is, de ez az ami most a legkevésbé… mikor az én hitemet is erősíti, hogy igen, köszöni, jól van a világ).
Azt gondolom… úgy hiszem a figyelemnek is van egy energiája. Mikor megfárad a tollad, ez az energia lendítse tovább.
pankalin:
Hát.. köszönöm, hogy így alátámasztottad, amit írtam.
:$
Megjegyzés küldése