Két évvel ezelőtt a helyi mozi amúgy parodikusádés kínálatából pocakra csattintás gyanúsan, de legalábbis nem túl komoly szándékkal választottuk ki az Iron Man első részét. Aztán meg meglepő csalódás ért. Ha nem kertelek, akkor kellemes is. Még mindig nem Frank Miller, de az X-Man, Hulk, Elektra, Pókember meg Szellemlovas (MARVEL studios) csapásról feltétlen kiemelkedő filmet kaptunk. Kellően humoros, finoman építkező két órát, abban is jól megtalált – feltétlen újszerű – karakterrel (kissé nagyzolva: karakterekkel).
Na bumm, tetten is érjük a folytatások átkát, hogy akkor már elvárnánk valamit. Világos, hogy nehéz dolog újra megtölteni az elsütött puskacsövet, de amúgy nem is lehetetlen. Az Iron Man második részének nem sikerült.
Unalmas, hogy nem.
A legnagyobb gond mégsem a nézők elvárásaival voltak, hanem a… stúdió, pénzeszsák, nem tudom. Felpakolta a lécet, aztán meg biztonságban áthajolt (kúszott) alatta. Pontosítanom kell: nem arról van szó, hogy ebben a folytatásban kevés dolog lett volna, éppenséggel arról, hogy túl, hogy elhibázottan sok. Ami az első résznek nagy erénye, az itt visszájára fordul. Sűrít. Még a főszereplő lélektani drámáját sincs időnk rendesen megélni. Az ellenpólusról (Mickey Rourke) is félkész képet kapunk, hogy miért is, meg hogyan is. De van még fél tucat új szereplő, akikről nagyjából semmi sem derül ki.
A legirrelevánsabb pont az új néger fiú jelenléte. Egyszer csak jön, és ő lesz War Machine, de nem értjük cselekedetei mozgatórugóit, meg úgy egyáltalán azt sem, hogy hogyan kerül ő oda. A régi színésszel valami szerződésbeli gubanc volt, de ettől függetlenül kezdeni kellett volna valamit a hiányával. Vagy akkor most ez egy ilyen magyaros, tildás megoldás akart lenni?
A másik negatív szereplő nevetségesen elnagyolt. Nem áll össze. Van, hogy ő a különc, aki Olaszországból hozatja a bio fagyiját, mert „megteheti”, máskor parkett ördöge, néha fegyverguru, de legtöbbször ő a film igazi nagy lúzere.
Scarlett… Nos hát Scarlett. Azon kívül, hogy érzem én, hogy új bekezdésbe kell rakni, meg hogy engem bármiről meggyőz ötször tizenkét méteren – akár titkárnő, akár szuperhős –, azon kívül, hát nagyon semmi. Mert őt is, mintha szöggel verték volna a vászonra. Persze, jól néz ki, én is bárhova kiszögelném, de ez most így eléggé kevés. Ja, ő Fekete Özvegy, mindegy honnan tudjuk.
Rourke-ot újra fel kell említenem. Rourke zseniális a vásznon. Majdnem annyira szeretném haveromnak, mint Scarlettet faliszőnyegnek. Félvállon elcipelné a filmet. Ha. Ha, kapna elég időt, ha őt sem elméretezett vonásokkal próbálnák elénk rajzolni, meg ha nem ölné meg a szerepét (Figyelem! Lassan minden kritikám kötelező eleme jön.) a szinkron. Áh, brh. Magyarul orosz akcentussal beszélni már az ezredfordulón is cinkesnek számított, de mindez egy tegnapi napon… túlontúl fájóan érintett. A poénok egy része is elveszett a magyarhangban. Meggyőződésem, hogy kb. felére redukálta a filmélményt.
Voltak még mások is, de nem sorolom tovább. Összességében olyan volt, mintha a legelső szempont az lett volna, leginkább az lett volna kiadva Favreau rendező úrnak, hogy valahogyan (akár kínlódósan is, akár mindenből elvéve egy keveset) előkészítse a folytatást – 2012, Avengers! Hurrá-hurrá.
Csakhogy én nem egy 117 perces előzetesért, egy közepes trailerért fizettem ki a mozijegyet! Ejj, most akkor lehúztam a filmet? Hát úgy látom, mérsékelten. Azért van ez különben, mert bosszant, hogy ez megint lehetett volna valami nagyon jó, ha átgondoltabban építkeztek volna. Hovatovább, a látvány továbbra is rendben van, Robert Downey visszatérésének még mindig örülünk, azok a viccek, amik elérnek, tényleg viccesek, popcorn mellé kiváló, a folytatást is megnézem. Sőt, talán ezt is még egyszer, ha megszereztem eredeti hanggal.
