Három mondatban három évről

Háromról nem lehet háromban.

A három az szédítő.

Három után is csak három semmiség: írni, írni, írni.

Second chance

Van ez a rovat (címke), hogy reflex. Egyik kedvencem.

Belőletek táplálkozik. Ha nem lennének olvasóim, akkor nem lenne a rovat sem. De mivel van, szeretem.

Pár hete írtam a sorozatomról. Vagyis elkezdtem róla írni, aztán nagyjából a harmadik sor után kanyarodott el az egész nagyon máshová. Akkor ez tetszett nekem, hogy spontánul történik. Ez a „hirtelenség” volt a szituáció, így nagyrészt tudatosan eszerint építettem fel a szöveget is. Gondoltam, ha majd rímel egymásra a helyzet és stílus, akkor az szépen összeáll. Akkor majd kikerekedik, hogy milyen jó ez a pillanatnyiság.

Nem így lett. A sokból túl sok lett. Azonnaliságból elhibázott részek következtek. Párhuzamból széttártság. Alkotókedvből zavarodottság. A sikló, szaladó sorok lassan átcsaptak az erőltetettség nyomvonalára. Az írói jókedv ambivalens olvasói érzéseket manifesztált (szült, eredményezett, miegymás).

Kommentelte Pankalin, hogy némiképp ambivalens. Utóbb kértem, hogy fejtse ki. Személyes üzenetben alapos kritikával indokolt, amiért hálás voltam. Aztán előkerült Jutka is, aki velősebben közölte, hogy gyakorlatilag félúton megdöglött a dolog.

Jól van akkor, gondoltam ideje hátralépni kettőt, felülvizsgálni – annyiban mégsem hagyhatom. Újraírtam, de nem nagyon, csak épphogy. Az eredeti szándék megmaradt: a rímképre törekvés. Továbbra sem akartam túlmagyarázni, azt amúgy is utálom. Csak belenyúltam itt-ott. Azt írta Pankalin, hogy gond van a ritmussal, pedig amúgy erősségem. Igazat tudtam adni. Úgy fogalmaznám ezt most, hogy imitt-amott elcsúsztattam egy félhanggal.

Vagyis semmi sem garantálja, hogy mostanra helyére került volna. De hagytam időt, nektek, és magamnak is. Örülnék, ha nekifutnátok még egyszer.

Annyit említenék még, hogy Pankalin kifogásolta a „hoppá!” jelenlétét is. Hogy ez az elején még rendben van, de aztán inkább modorossá válik, mert jobb az, ha benne teremtődik meg az érzés, és nem én tuszkolom az orra alá. Érdekes ez számomra, mert egyrészről elfogadom, másrészről meg eszembe sem jutott megválni tőle. Szinte mindig van valami, amivel hasonlóképpen babrálok. Elismétlem, túlismétlem, eljátszok vele. Talán ez garantálja, hogy minden írásom picit más legyen (hogy ne unjuk el magunkat). Mert egy-egy porondra rakott semmiség (szó vagy szókapcsolat) is képes alakítani teljes szövegtesteket. Kísérletezgetek.

Három évvel ezelőtt (Brh. Hoppálé?) állítottam, hogy kritikákért indulok, és a mai napig köszöngetem őket. A mostani bejegyzéssel kapcsolatban pedig remélem, hogy a negatív visszajelzések finomodnak, a pozitívak pedig tovább erősödnek.

Köszönöm.

Kávézó emberek

- A fiktív én -
(Ezt most így azért is, mert ma kasszíroztam egy nagyobbacskát... Bár ász párom egyszer sem volt.)

Apraja-nagyjA

Mondom, mit szeretek. Levegőből pörögve érkezik elém az első kártya. Jobb kézzel (néha ballal) felpattintom a zöld posztóról az egyik sarkát. Tizedmásodperc az egész. Nem több annál. Ász. – Félrever egy ütemet. Nagyszerű papír, szép a sarka. Előre felépít bennem egy mozdulatsort. Pontosan tudom, hogy mit fogok ez után tenni. Önkéntelenül alakult, de tudatosan viszem magammal. Tudom, hogy már megvolt a nyitány, és türelmesen várom a végét. Felépült bennem. Rituális művelet. Ha bárki fáradozna azon, hogy figyelje a szokásaimat, ahogy megnézem, ránézek, lenézek, akkor tudná… de nem tudja.

Belép a terembe. Inkább libben, mint lép. (Ha hülyén is hangzik.) Rajtam kívül 34 férfi ül az asztaloknál, még kettő dohányzik a sarokban, és vannak lányok is, de statisztikailag elhanyagolható. Tökmindegy, konkrétan. Hatvannyolc szemgolyó legalább 3:1 arányban egyetlen helyre fókuszál. Ettől van az, hogy inkább libben, mint lép. Az egyik kezével hátranyúl – megnyitja. Végighúzza ujjait a lófarkán (összekötve viseli, de nem hanyag, jól áll neki). Előre hozza, mellkasára ejti. Tenyere továbbszalad, elsiklik a mellei között. Tudatosan szexi. Baromira tudja. Ebből él. Nem, nem a rossz értelmében. Sőt, nem is az anyagi. Egyszerűen így épül fel. Ettől is ő. Ettől ő. Ettől…

Bal kézzel (néha jobbal) húzom a második kártyát az első hátlapjára. Illesztésnél rásegítek a másikkal is. Pontosan fednek egymáson. Bal kisujj a posztón, bal gyűrűs a lapok bal felső sarkában támaszt erősen, bal középső a kártyák közepén, bal mutató és hüvelyk együtt emel. Itt ez a gyönyörű papír, de mit rejteget a háta mögött? A pakliban még három ász van és 38 másik lap. Összességében minden 220. leosztásban kapok ász párt. Statisztikailag halott ügy. De éppen ettől nem tökmindegy. Ettől művelet, rituális. Jobb mutató a levegőben, jobb hüvelyk és kis összeér a kártyáktól távolabb. Gyűrűs és középső a jobb felső sarokban nagyon lassan – éppen ettől nagyon lassan – lentről felfelé mozdulnak. Elcsúsztatják az alsót a felsőn. Apránként rajzolódik ki a másik A. Egyik a másikon. Mindig meglepetésként ér. Nagyszerű. Ebből élek. Ezt szeretem.

Kávézó emberek

- Starbucks -

Ha nem is mindenki, de sokak örömére hamarosan megnyíl(ik) az első magyar Starbucks! Ez olyan, mint a Meki, csak itt a „lovin’ it” mellé nem társul az a soktucat dolog pejoratíve.

Rengetegen kezdik itt a napjukat, ami amúgy a Westendben lévő helyre nem lesz jellemző. Mégis úgy gondolom, hogy jól pozícionált, mivel már korábban kiderült, hogy eddig ott nem lehetett kávét inni (a próbálkozásunkról itt a lap alján olvasható a klasszikus háborgás).

Bár nem hiszem, hogy valaha is nyitnának vidékre, ennek a lépésnek már nagyon itt volt az ideje. Rám számíthat (évente párszor).

Aztán várjuk a belvárosba is (meg mindenhová).