Magyarországot elhagyta Isten

Az olvasó-, komment- és szenzációhajhász cím ellenére sem tudom, hogy pontosan honnan kellene megfogni a témát. Magyarország és problémái – a bőség kelepcéje. Elsőre adta magát ez a holokauszttagadó sztori, hogy felrázzam a régi háborgós rovatot, mert nálunk szokás németül szabadságot éljenezni, és amúgy a harmadik birodalom is majd jól visszavág! (Persze, barátnőnk nyakát csigolyáig nyiszatolni , majd horogkeresztes zászlóval és némi celluxszal ajándékcsomagot készíteni belőle, úgyszintén szokás.) Ehhez remekül passzoló körítés, hogy 82%ban erőszakosan toloncolnánk ki cigány elvtársainkat, ne adjisten nyakukat is szegnénk…

És mégsem. Se kopaszok, se cigányok, se 13. havi nyugdíj. Arról fogok beszélni, hogyan kell vitatkozni. Hogyan érdemes benne részt venni, hogyan leszünk jó partnerek, és főleg, hogyan kell megnyerni fontos összetűzéseket. Van, aki utál vitatkozni, konfliktust kerül, elfordítja a fejét, elrohan ha már nincs hová nézni, elmenekül szorult helyzetekből. És igen, olyan is, aki imád. Állandóan szítja a tüzet, keresi a szituációt, valahol lételeme is a sokszori megmérettetés, egymás próbálgatása. Egyik sem jó. Felesleges harcokat nem kell megvívni, míg néha igenis fel kell venni a kesztyűt. Nehéz ebben mértéket találni. Hovatovább, vitázunk, és ez már soha nem lesz másképpen. Egy jó résztvevőnek nem célja a másik eltiprása, inkább maga felé húzna. Képviseli oldalát, de nyitottan vizsgálja az ellenkező perspektívát is. Állhatatos, de elfogad, megért, bólint, ha kell. Célja, hogy mindenki kapjon valamit a vitától, értelmet akar adni, és szereti a szót: eszmecsere.

Nem hiszem, hogy gyakran lennénk ilyenek. Jó résztvevőként ritkán nyerünk. A nyertes típus gyenge pontokat keres, kihasználja az Akhilleusz sarkakat, addig ügyeskedik, míg már felülről beszél lefelé. Pozícióra törekszik. Pont, mint a pókerben, a profik másokhoz képesti helyzetüket gyakrabban játsszák meg, mint valóban teríthető kártyáikat.

Ha mégsem éreznénk magunkat bajnokoknak, vagy éppen csak egy nehéz esettel van dolgunk, akkor mindenképpen hasznos, ha vannak rejtett mestervágásaink, időnként zakóujjból előhúzható Jokerjeink vagy osztott Ászaink. Szükséges valami, ha fogyatkozik érvrendszerünk, igazunk, vagy éppen szerencsénk, hogy lelökjük másikat képzelt trónjáról.

Rosszallóan nézhetnétek, hogy már tényleg csak kártyában tudok gondolkodni, és talán igazatok is lenne, de ez esetben volt ebben tudatosság. Nemzetközi szintéren gyakran mosnak le még igazából el sem kezdett vitákban. Mindenki nagyon jól tudja, hogy hova kell nyúlnia. Ilyenkor már nem tudok visszavágni, mert annyira nyilvánvalóan vesztettem, nem találnék már fogást. Talán azért, mert én sem hiszek abban, amit képviselnem kellene.

Már hogy nemzetközi szintéren? Pici Bazsi a pici blogjával? Nem épp, de pici Bazsi a nagy online kaszinókban igen. Előfordult, megköszöntem a kollegáknak, hogy bénán áttolták hozzám a zsetonjaikat, mire egy francia így reagált: „Go back to the third world and dont give me lesson.” Talán biztosítanom kéne róla, hogy a harmadik világ majd jól visszavág? Amerikai is leckéztetett már, így: „At least i dont live in God forsaken Hungary”. Hát majd… legalább én tudok pókerezni, nem? Nem, vitatkozni nem így kell.