Reflex

Felötlött pár dolog, elég sok ahhoz, hogy ne kommentbe írjam. (Ja komment, sajnos külön megnyíló ablakba kellett raknom őket, mert korábban voltak, akik valamiért nem tudtak megjegyzést küldeni. Így a hosszabb szövegek elég bután néznek ki, kivéve ha a bejegyzések címére kattintotok.) Az egyik, hogy a régi blogot februárban kb. 2000-szer nyitották meg, míg márciusban, amikor egyetlen betűt sem írtam, nagyjából 1400-szor. Ez két dolgot jelenthet: vagy nem számít sokat, írok-e, a másik, hogy lehettek elég sokan, akik vissza-vissza olvastak. Ha utóbbi igaz, akkor az alapvetően egy szép dolog, másrészről pedig, úgy tűnhet, több időtálló bejegyzést is sikerült már összebütykölnöm.

Egyébként, múlthéten én is visszanéztem az elejéről, mert idén is neveztem a tollforgatók pályázatra. Volt miből válogatni, és nehéz volt dönteni, ami szintén jó. (Kávé természetesen befutó volt, már csak új Mézescsupor miatt is.) Aztán meglátjuk.

Eddig mindig azt gondoltam, az lenne a szuper, ha nagyon sokat, nagyon gyakran írnék. Már ebben sem vagyok biztos (nyilván önámítás). (Igaz, amúgy is utolsó hetek vannak az egyetemen, ami most millió zh és házidolgozat ideje, úgyhogy egyébként sem menne.) Talán az olvasóknak is így kényelmes, jó a komótos ritmus. Kell az idő a gondolatoknak, hogy kialakuljanak a párbeszédek.

Párbeszédek. Hiányoltam őket. Aztán az utolsó bejegyzés változást hozott. Mondjuk miért pont ez, nem tudom. Viccelődtem is ezzel minap: „Hát láttad? Megérleltem magamban azt a magyarországos bejegyzést, két-három óráig írtam, közélet, aktualitás, hogyan látnak minket a külföldiek, minden, aztán? Három komment. Majd kicsattintok három mondatot, és? Tizenhat! Önsajnálat, hát ez kell? Na majd én megmutatom!” – Persze csak vicc.

Lolman és zs belement egy egészen izgalmas kérdésbe, hogy függ-e mindenki valamitől vagy sem? Érdemes elolvasni. Nagyjából kikerekedett a végére, amit én is mondtam volna, hogy ez valószínűleg ott dőlhet el, hogy milyen szinten kezeljük a fogalmat. Nehéz dolog. A szakirodalmak sem mutatnak egyezést. Igen, vannak írok, akik annyira széles spektrumon vizsgálják a függőségeket, hogy tényleg állíthatjuk: ezek láncolatából épül fel életünk. Még talán azt is: ha kiölünk belőlük egyet, akkor azt azonnal pótolnunk muszáj egy másikkal. Máskülönben, patológiai értelemben, elkönyvelhető fizikális és/vagy pszichikus problémákra lehet szükség. Például nehéz lenne egy sorozat- vagy plüssállat-függőség negatív hatásait felmérni, vagy annak terápiás kezelésébe belevágni.

Én is szeretem tágan értelmezni, eszerint ha valaki nem függ, az bizonyára buddhai magasságokban valahol… de erre meg már miért ne mondhatnánk, hogy a „nem függéség függője”? Persze, ez nem jelentheti azt, hogy hát akkor nincs is semmi probléma az életvitelemmel. Valahogy mindig oda lyukadunk ki, hogy helyén kell kezelni a dolgokat. Figyelni függőségeinket, helyén kezelni őket. Észrevenni az elcsúszást, elbillenést.

Hajrá, írjatok sok olyat, amiből bejegyzés is lehet (fel is vettem bizalommal egy ilyen címkét, ami az olvasói visszajelzések okán működne). Ennek zárására pedig itt egy Weöres Sándor idézetet, amit ma olvastam egy könyvespolcon:

„Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.”