Blindness (cikk)

Már megint az apokalipszis. Világvége két órában. Ez jár nekünk. Mondjuk, megvakulni tényleg elég ijesztő. Mert elkenődni egy meteorit alatt vagy átalakulni öntudatlan kannibálokká, az egy dolog, de effektíve nem látni, az nem OK. Nincs rendjén. Mi van, ha aztán senki sem törődik velünk? Mi van, ha azt érezzük, hogy körülöttünk mindenki elállatiasodik? Mi van, ha igazunk van, és közben mi is… – Lehet, hogy ez a mozi jó. Ajánló lesz.

Feri kollegára visszautalva, aki sarkosított a sok aktuális és közeledő vészjósló mozira, most helyette nyitom a sort (illetve, korábbi terminátoros szisztémám maradva folytatok). Egész véletlenül néztem meg a filmet (előzetes). Csak kaptam egy DVD-ét, amin – hoppá! – ez is rajta volt. Amúgy nem is meglepő, ha elmegy mellettünk a filmvilág. Csoda-Plázánk kínálata teljesen gyászos, a HEMO-ba kutya se jár, Expresso meg… nem is tudom, hogy aktív e még ilyen szempontból.

A lényeg mégis, hogy megvakulni nehéz. És a vakságot vászonra vinni szintén az. Elkerülhetetlen, hogy közben ne gondolkozzon a néző, hogy ez így tényleg így menne-e, tényleg ekképp mozdulna-e, reális-e az, amit egy „sokatlátó” kamerával nézünk? Persze, ez még nem biztos, hogy baj, mert legalább addig is foglalkozunk vele, lassabb részeknél is leköti apróságokra fókuszáló szemeinket.

Olvastam kritikát, ami ott ásta alá, hogy bár adaptációként pontos az alkotás, de ezen túl nem is tett hozzá semmi különöset. Lehetnek érdekesek a túlexponált kockák és egyéb izgalmas képi megoldások, de ez még kevés. Sokkal többet is lehetett volna. Nem tudom, talán. De bárhogyan is, ez így is tud működni. Remek az alapanyag, ezért. José Saramago portugál Nobel-díjas író korábban visszautasította Fernando Meirelles rendező ajánlatát, mondván, hogy a műfaj alkalmatlan arra, hogy helyettesítse az olvasó vadabb és hozzámérhetetlenül mélyebb fantáziáját. Egyrészről, igaza van, másrészről, később mégis igent mondott. – Gondolom a válság.

Feltűnt, hogy kezd tendenciózussá válni, hogy a katasztrófafilmek egy részét már egyáltalán nem érdekli a világ. Inkább közelebb megy, előrántja a szubjektívet, boncolgat, ahelyett hogy épületenként felrobbantaná az egész világot (főleg a USA-t). És ez tetszik nekem. Szerettem a Legenda vagyok lélektani drámáját a trancsírozós zombis filmek helyén. A Cloverfield-ért (régi kritika) meg egészen odavoltam. A Vakság sem tesz másképpen, nem foglalkozik a sokmilliárddal, ehelyett alig tucatnyi ember sorsát követhetjük.

A karakterek – végre! – finoman formáltak. Nem esik nehezünkre beleképzelni magunkat akár innen, de amonnan is. Julianne Moore alakít. Azt mondanám, szépen hozza a legnehezebb szerepet: a vakok közt látó nőét. Pont annyira elveszett egy a Stanford-börtönkísérletre hasonlító helyzetben, mint amennyire azt el is várnánk tőle. Aztán érdekes ízt ad az a figura, aki éppen mindenki tragédiájában talál közösségre és célokra, aki boldog attól, hogy úgy alakult, ahogy… De többet már nem árulok el, mert az már biztosan csak rontana a lehetséges élményen.

Lehet, hogy nem ez volt a legkiválóbb rendezés, de a homályos jelenetek, a könyvből hozott történet és az a pár kiemelt sor hozza a gondolatokat. Ez pedig jó, mert ez a dolga. Tudom ajánlani.