Pásztoróra backstage

„olyankor lágy eső
olyankor más nincsen
olyankor ablakon
kopog csak és itt benn
ahogy a szív dobog
ritmusára annak
kopog az ablakon”

Eshetne. Úton tartani. Száguldani. Van ennek szimbolikája. Kitisztítja a fejet. Mindig így voltam vele. Ott hagytam, kocsiba ültem, slusszkulcs fordul, és bele. Csak úgy bele. Mindegy merre. Az el. Az a fontos. El-el-el, ennyi. Kesztyűtartó lezuhan, koppan. Találomra CD, bekapja a lejátszó. Kormányon, térden, műszerfalon ritmusverés, és csak el. Semerre sem vivő útón autózni. Elvezetni.

„elrobog az élet, ahogy erdei kisvasút
hogy észre sem veszed, ami tényleg
mert a fák között lapul”

De most eshetne. Azt szeretem, ha útra hajolnak a fák. Tépi őket a szél. Kopog az ablakon. Ömlik az eső. Olyankor néha leállítom az ablaktörlőt, hogy elhomályosítson mindent. És ha szembejön valami? Hát akkor szembejön. Tudom milyen az, nem észrevenni.

„azon gondolkodott, hogy mi lett volna belőle
ha nem hátra indul el hanem, hanem előre
és hogyha számolni vissza, visszafele kezd el
nem hárommal végez hanem, hanem az eggyel”

Nézni, de nem látni. Vízfüggönyön keresztül befelé nézni. Nézni, de nem látni. Mert jöjjön a vihar! Szedjen szét darabokra. Szét-szét-szét, ennyi. Amikor tükör az egész világ, azt szeretem. Kifelé látni, hogy nincs tovább befelé.

„üresen állok
mindennek háttal
veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren”

De nem, nem esik. Csak sötét van. Szélcsend. Csend. Üresség odakint. Száznegyvennel az ürességben. Ez vagyok én. Legalább van rá esély, hogy szembenéz valaki az útszéléről. Talán szembenéz. Szemembe néz.

„hol marad az üzeneted?
a konyhában ülsz és a dekket szedegeted
hol az üzenet? hol marad az üzeneted?”

Vágytam rá, hogy tudjak futni. Bolondulásig futni. Futni át mindenen. Egyedül át. Sosem ment. Kormányra és műszerfalra cseréltem a térdeimet. Ha ázhatnék végre, akkor is szárazon tartom magamat. Ilyenek vagyunk.

„na ez az üzenet
az üzeneted”

Azon gondolkodtam valamikor egy és három között, hogy mi lesz belőlem. Hittem benne, hogy minél közelebb, annál inkább. De nincs így. Minél közelebb, annál inkább nem. Minél közelebb, annál többet takarunk a másikból. Elfedsz és elfedek. Elkezdünk hazudni.

„szerelemben mindig egymáshoz közel
úgyhogy az egyik ha kérdez
a másik mindig megfelel”

És most? Most hozzád aljasulok. Tessék. Hogy tudjunk még beszélni. Talán majd elmesélem neked. Azt élvezném, mert aljas vagyok. Vagy titkolózok, mert úgyis az a lényeg, hogy bennem legyen. Hogy tudjam, megtettem. Neked csak egy torz mosoly. Az is elég. De ezt kell tenni, nem? Mert vagy egy helyen, egy szinten, együtt, vagy sehogy. Most hozzádmérek. Igen.

„megfejtesz mindenkit, jó fej vagy, mégsem vagy jól”

De most már akkor is veled. Csakis veled. Nem gondoltam volna, hogy ezt megteszem. Vagy dehogynem! Csak önámítok. Mindig önámítunk. Önösen ámítunk. Mindig. Szeretjük hinni, hogy úton járunk, hogy haladunk. Közben dehogyis. Vannak keretek. Első pillanattól. Tágasnak hisszük. Szeretnénk, hogy az legyen, de nem. Egyszerkettes sötétkamra. Ennyi az egész. Kezünket sem tudjuk kinyújtani. Elkezdődik és vége van. Ennyi az egész. Semerre sem vivő úton, céltalanul. De most már akkor is veled. Csakis veled.

„love is a temple”

A faszt templom! Elmondjam mi a szerelem? Magában végződő szerpentin. Nem látod? Ahogy együtt leszünk, azonnal egyedül akarunk lenni. Húsba markolón kapaszkodva szeretnénk függetleníteni magunkat. Nem fog menni. Kifelé látni, hogy nincs tovább befelé. Amúgy se mondd meg, hogy mit gondoljak! Hallod! Te nem látod?!

„láthatnám én is, hát persze hogy láthatnád
csak akkor ne legyél már ilyen mélységesen felületes
mondd meg milyen legyek mikor egy rajzfilmben élek együtt veled”

Figyelsz te rám?!

„tudod én, átölelném az egész világot, ha volna olyan
tudod én, a fejedbe látok, és elolvasom, ami benne van”

Gyerünk, beszélj velem! Hallod?!

„Egyfolytában mindenhonnan, egyfolytában-egyfolytában a nevemet hallom!”

- Itt vagyok.
- Végre. És most mi lesz?
- Hát megállsz és felszedsz egy kurvát.
- De miért?
- Ez volt a keret. Történt veled valami. Vagyis veletek, a nővel. De az mindegy, hogy mi. Az is mindegy, hogy nő-e. Vagyis nem. Pont ez a lényegeges pont. Az olvasónak éppen az kell, hogy üres folt legyen. Hogy bepótolhassa. Illeszkedhessen. Másképp nem tudsz hatni. Igazán.
- Nem értem.
- Lényeg, hogy kurvázol. Először. Ez volt az alap.
- Jó, de miért ez?
- Tetszett a szó: pásztoróra.
- Ennyi? Ez csak egy cím.
- Több, mint elég.
- Aha. És leírtad, amit belém képzeltél?
- Le. Ez érdekelt főleg.
- És még mi?
- Hogy milyen úgy írni, hogy közben hagyom befolyásolni magamat. Zene után menni. Milyen az, ha véletlen szavakból és mondatokból építkezünk? Végül is érdekes lesz ez, mert aztán az olvasó is ezt kapja. Az van, hogy közel véletlen szavakból és mondatokból kell építkeznie.
- Szerinted összerak valamit?
- Nem tudom.
- Az nem baj, hogy nála nem szól a zene?
- Talán ott is szól. Ez egy kísérlet.
- Én te vagyok?
- Ne hülyéskedj. Nem is tudok vezetni! Azt kérdezted látom-e, amit te. Hát nem érdekes? Te te vagy!
- Ez nem igaz.
- Akkor azt mondom inkább, benned én bárki lehetek. Te voltál a keret.
- Aztán mi lett azzal?
- Aztán nyújtózkodtunk.
- Ki az egyszerkettesből?
- Pontosan! Fejben. Fikcionálgatunk. "És ez egy behúzott szárnyú felfelé zuhanás!" Párárrám-rarammparamm..
- Aha, de ezt most nem csesztük el azzal, hogy kiléptünk a szerepeinkből?
- De, ezt most egy picit elcsesztük.

…

Szia szépségem! Ülj be, ott a pénz a kesztyűtartóban, tedd el. Gondolom elég lesz. Mit szeretnék? Hát ma éjszaka nagyon aljas leszek.

„olyankor utána
tudod ha vége van
az ágy oldalára
írod fel boldogan
én meg a szívembe
a belső falára
a neved arannyal
írom fel utána”