Pásztoróra

Eshetne. Úton tartani. Száguldani. Van ennek szimbolikája. Kitisztítja a fejet. Mindig így voltam vele. Ott hagytam, kocsiba ültem, slusszkulcs fordul, és bele. Csak úgy bele. Mindegy merre. Az el. Az a fontos. El-el-el, ennyi. Kesztyűtartó lezuhan, koppan. Találomra CD, bekapja a lejátszó. Kormányon, térden, műszerfalon ritmusverés, és csak el. Semerre sem vivő útón autózni. Elvezetni.

De most eshetne. Azt szeretem, ha útra hajolnak a fák. Tépi őket a szél. Kopog az ablakon. Ömlik az eső. Olyankor néha leállítom az ablaktörlőt, hogy elhomályosítson mindent. És ha szembejön valami? Hát akkor szembejön. Tudom milyen az, nem észrevenni.

Nézni, de nem látni. Vízfüggönyön keresztül befelé nézni. Nézni, de nem látni. Mert jöjjön a vihar! Szedjen szét darabokra. Szét-szét-szét, ennyi. Amikor tükör az egész világ, azt szeretem. Kifelé látni, hogy nincs tovább befelé.

De nem, nem esik. Csak sötét van. Szélcsend. Csend. Üresség odakint. Száznegyvennel az ürességben. Ez vagyok én. Legalább van rá esély, hogy szembenéz valaki az útszéléről. Talán szembenéz. Szemembe néz.

Vágytam rá, hogy tudjak futni. Bolondulásig futni. Futni át mindenen. Egyedül át. Sosem ment. Kormányra és műszerfalra cseréltem a térdeimet. Ha ázhatnék végre, akkor is szárazon tartom magamat. Ilyenek vagyunk.

Azon gondolkodtam valamikor egy és három között, hogy mi lesz belőlem. Hittem benne, hogy minél közelebb, annál inkább. De nincs így. Minél közelebb, annál inkább nem. Minél közelebb, annál többet takarunk a másikból. Elfedsz és elfedek. Elkezdünk hazudni.

És most? Most hozzád aljasulok. Tessék. Hogy tudjunk még beszélni. Talán majd elmesélem neked. Azt élvezném, mert aljas vagyok. Vagy titkolózok, mert úgyis az a lényeg, hogy bennem legyen. Hogy tudjam, megtettem. Neked csak egy torz mosoly. Az is elég. De ezt kell tenni, nem? Mert vagy egy helyen, egy szinten, együtt, vagy sehogy. Most hozzádmérek. Igen.

De most már akkor is veled. Csakis veled. Nem gondoltam volna, hogy ezt megteszem. Vagy dehogynem! Csak önámítok. Mindig önámítunk. Önösen ámítunk. Mindig. Szeretjük hinni, hogy úton járunk, hogy haladunk. Közben dehogyis. Vannak keretek. Első pillanattól. Tágasnak hisszük. Szeretnénk, hogy az legyen, de nem. Egyszerkettes sötétkamra. Ennyi az egész. Kezünket sem tudjuk kinyújtani. Elkezdődik és vége van. Ennyi az egész. Semerre sem vivő úton, céltalanul. De most már akkor is veled. Csakis veled.

A faszt templom! Elmondjam mi a szerelem? Magában végződő szerpentin. Nem látod? Abban a pillanatban ahogy együtt leszünk, azonnal egyedül akarunk lenni. Húsba markolón kapaszkodva szeretnénk függetleníteni magunkat. Nem fog menni. Kifelé látni, hogy nincs tovább befelé. Amúgy se mondd meg, hogy mit gondoljak! Hallod! Te nem látod?!

Figyelsz te rám?!

Gyerünk, beszélj velem! Hallod?!

…

Szia szépségem! Ülj be, ott a pénz a kesztyűtartóban, tedd el. Gondolom elég lesz. Mit szeretnék? Hát ma éjszaka nagyon aljas leszek.

„számadás helyett mindig, mindig van egy tervem egyik nap megírom másik nap elkezdem”