Visszhang (második rész)

Beleszippantottunk az életbe.

Nehezen megfogható az, mikor rosszul érzem magam cipőben. Mert ugye, milyen hülyeség ez? Egyébként is frankó a cipőm (azt is írnám „csudaszép és csudijó”, ha ez így vállalható volna). A fél országot megjártam miatta, hogy aztán meg kellemetlen legyen benne? Hát így, így van ez.

Mert ha körülöttem mindenki – vagy talán csak a hátam mögött nem, de akkor a hátam mögött cseppet sem –, mindenki mezítláb van…, mert nem azért mert már-már klisésen homokos a tengerpart, nem is azért mert forró és sima a beton, egyszerűen csak azért, mert akkor és ott úgy jó, hát akkor olyankor!, tényleg nyomja a lábam.

A rücskös és sörfoltos betonon ugrálni, bolondul táncolni. Azt kellene mondanom: önfeledten. De elcsépeltük a szót, elveszett, kiüresedett az igazi jelentése, ami benne volt, lehetne, de már nincsen. És akkor a nyugvóponton, amikor se nem fel, se nem le, de mégis a levegőben, akkor átszaladt rajtam, hogy milyen az, tartalommal megtölteni egy szót.

Üresíteni és megtölteni. Erről szólt. Füleltem. Leginkább csak füleltem. De leérkezésnél és elrugaszkodásnál tapintottam is. Ritkábban szaglásztam és ízlelgettem, hogy milyen az, befelé nézni. Milyen az, mikor cseppet sem érdekel, hogy mi van a hátam mögött, mert végre képes volt valami elsöpörni az egészet! Terítőt rántani, sőt asztalt borítani. Üresíteni és feltölteni.

Ezt kaptam, pontosan tudom, hogy ezt kaptam.

…

A Club Era aznap éjjel Veszprém sétálóutcájának kisszínpadán tisztán definiálta a szót: örömzene. Így működik nyelvünk, igaz? Szimbólumrendszer. Azt mondom asztal, akkor a fejekben lesz valami négy lábú valami – talán terítő is lesz rajta. Aztán vannak kevésbé megfogható szavaink. Rengeteg, de az én fejemben eggyel kevesebb, mert az letisztult, tárgyiasult. Ha bárki azt mondja: örömzene, akkor itt szigorú kontúrok lesznek mezítláb hátmögöttel és cipőtlen önfeledtséggel.

Ezt kaptam.

A majdnem két órás koncert után odamentünk az együtteshez. Lehet, hogy megköszönni, nem tudom. A lényeg az volt, hogy odamenjünk. Éppen a prímásba botlottunk, akiről tavaly írtam egy cikket. Kérdeztük az új hegedűről, és már valahogy egyből ott tartottunk, hogy én írtam-e azt? Talán bólintottam a meglepetésre, hogy egyáltalán olvasta…, de akkor ő már Hrabalról mesélt, hogy azt nagy húzás volt beleszőni, meg hogy mennyire jól esett neki, és hogy amúgy is, mennyire…

Ezt kaptam.

Emlékezett rá. Ez az, amit kaptam.

Miközben kiállhatatlan ez a szakma, láss csodát, néha van miért!

Ezt.