2009. 09. 22.

A Gyáva és a Tudatlan találkozása (cikk)


Számomra Cseh Tamás történetében a legérdekesebb Bereményivel való összeverődése. Nem tudom, hány nagy találkozás van egy ember életében, de abban biztos vagyok, hogy a Bereményi-Cseh duó létrejöttével számolatlan tömegek kaptak ajándékba valami értékeset, valami igazit, talán felbecsülhetetlent is. Hétfőn láthatták a VMK rendhagyóan emlékező filmklubjának ajánlóját, amin aztán Bereményi Géza úgy jellemezte szerzőtársával való kapcsolatát, hogy a gyáva és a tudatlan. – Persze csak karikaturisztikusan.


„Gyáva”, mert ha rajta múlik, nem került volna nyilvánosság elé, mert ami már ott van, az bemocskolódik, meg mert a cenzúra, a támadások, mert a Tamás labilis idegei. Mert ritkán beszélt azokról a gondolatokról. A „tudatlan” meg sosem látta, hogy valójában mi is van a sorok között, máshogy értette, átformálta. „De talán épp ez adta azt a gellert, ami kellett.” – mondta a szövegíró.

Számomra egészen varázslatos, ahogy véletlenszerűen egymásra talál két ember, akik nagy eséllyel egymásnak lettek teremtve. Az ő szemszögükből is, a mai napig érthetetlen. Géza képtelen indokolni, miért pattant ki belőle az az abszurd ötlet, hogy éppen annak a 27 éves rajztanárnak akarjon dalokat írni, akiről véletlenül hallotta, hogy együgyű angol szövegekkel gitározgat, akit sosem hallott énekelni, akivel véletlenül került egy este egyazon füstös kocsmába. Tamás ijesztőnek találta, hogy másnap délután valaki őrült hévvel karistolja a papírt tulajdon lakásában, akivel előző nap talán részegen…

Gézának akkoriban megjelent egy vékonyka novelláskötete. Büszke volt rá, de valamiért mégis az foglalkoztatta, hogy az ének… az énekelt szöveg az valahogy mégiscsak többnek tűnik. Kántálva egészen más, megtelik tartalommal, többszörösére nő. Kisebb novellákat írt pár soros dalokba. Ehhez passzírozódott Tamás színpadi jelenléte. Vagy nem is jelenléte, inkább élete! Amellett, hogy mindig mindennek pontosan (milliméterre) helyén kellett lennie, amellett azt vallotta, hogy a legfontosabb az, ki hogyan megy a közönség elé. Különben úgyis lelepleződik. Látszik, mindig látszik, hogy ki mért van ott! Az elvárások, a siker, a pénz, vagy esetleg az, hogy nagyon mondani akar valamit. Ő mindig utóbbi volt, ez volt az ő stratégiája. És ez valahogy működött. – De csakis együtt! A bereményi szövegek nem teltek volna meg lélekkel a cseh jelenlét, élet nélkül. És vica versa.

Hogy mennyire kevesen múlik.

Számomra ők mesélő emberek, akik elsősorban a találkozásokról regélnek. Lefestettek egy kort, egész életüket becsomagolták szavak és húrok közé, nekem mégis leginkább a… találkozásokról. Tavaly áprilisban (szintén a VMK-ban) láttam őt először, és valahogy már akkor is egyfajta találkozásról írtam. Hovatovább, talán mások is gondolkodnak hozzám hasonlóan. Még szintén 2008-ban a 30y frontemberével készítettem interjút, ő is beszélt egy felejthetetlen, át és megformáló Cseh Tamás koncertről. Anyukám pár héttel ezelőtt egy családtag elvesztéséhez hasonlított. Ma este egyedül voltam ott; a megemlékezés és a film közötti szünetben ütközök bele a jelenetbe, ahogy egy kamasz fiú megtorpantja a maga megszokott szerénységével távozó Bereményit, kezet nyújt – vagy azt mondanám: kezet kér. Köszöni. Látszik rajta, hogy nem akarja magyarázni, csak köszöni. Arrébb lépve belehallok egy ötvenes férfi történetébe, ami egy első találkozásról szól. A régi művházban, amikor még nem is nagyon értette, hogy mit akar mondani, csak úgy magával ragadta az a különleges bája.

Porteleki Gábor énekes nem volt rest azzal nyitni: amellett, hogy megtisztelő, nem tudja, mi lett volna a Fehér babák nélkül. Vagy ha azt a gitárt a kezében nem Cseh Tamástól kapta volna – ismeretlenül – ajándékba. Most nem állna itt, sőt, teljesen más ember lenne. Baki György, Bakonybél polgármestere évtizedekkel ezelőtti bakelit lemezeket kotort elő, hogy azokról keressen egy hangulatot, egy dalt, amit eljátszhat háromtagú együttesével. Varga Róbert újságíró, az est házigazdája elárulta, hogy nem véletlenül bakonybéli lakos most már ő is. Említett egy fák között suttogó öreg indián szellemet is.

Számomra Cseh Tamás halála szomorú dolog. Miközben tudom, hogy valójában csak szeretnék osztozni azok gyászában, akik igazán találkoztak vele, akiktől hallom, akiknek igazán részükké vált. Számomra az a tragédia, hogy bár voltam Cseh Tamás koncerten, de nem emlékszem rá. Most már az is marad. – Mert másodszor arra tanított, hogy milyen fejet nem a megfelelő irányba fordítani, félrelépni, ostobán nem találkozni. Elmulasztott ismeretség. Kevesen múlt.


Fotó: Szabó Tamás

10 megjegyzés:

pankalin írta...

Hát azt kell mondjam.. ez megint csak milyen jó lett! Vitathatatlan, hogy mesterien bravúrosan szerkesztett cikket sikerült összehozni.
Szeretem ahogyan tudod szőni a mondanivalót (a személyeset) az információkkal (amik meg elengedhetetlenek, ahhoz h útjelzők is legyenek).

Sok minden nagyon tetszett benne: jól el lett találva a "Lefestettek egy kort, egész életüket becsomagolták szavak és húrok közé" rész. (Becsomagolva, egyrészt mint ajándékot, másrészt, mint vmit, amire már fólia került, ami már nincs, amit elcsomagoltak, ami megszűnt, Cseh Tamás halálával kitűnt ebből a világból). De van számomra egy ettől személyesebb vetülete is ennek a mondatnak... Amikor apukám megtudta, hogy mi történt, írt egy smst nekem, amiben csak ennyi állt: "Nagyon szomorú. Egy korszak ért véget".

Szerettem a bejegyzésben azt is, ahogyan megteremtődött benne a találkozás/nem találkozás finom paradox helyzete. Vékony jég, de jól megfogtad.

És a felsorolás is egyik kedvenc... főként a bácsi kis története, meg a fák között suttogó öreg indián szellemének hírül adása.
És bár azt mondod, te nem találkoztál, legalábbis nem úgy, mint ők, nem úgy igazán.. én ezt nem mondanám, ez még sincs így, mert fészket vert benned minden ami belefér ebbe a néhány betűbe: csehtamás.

Névtelen írta...

nyálas az elemzés

straubbazsi írta...

Szerintem nem az:). És nem is elemzés. Csak egy szubjektív hozzászólás.

Ahogyan a cikk sem volt tudósítás, és ahogyan az is itt-ott emocionálisabb volt a kelleténél.

Névtelen írta...

szeretem ahogyan írsz. bármiről van szó, mindig úgy érzem, sok a közös gondolat. Jól esik olvasni. Jól esik újra és újra elolvasni. szeretem Cseh Tamást. nagyon szeretem...sokan vagyunk ezzel így és sokan szomorúan. Szép és megható dolog emlékezni rá és szép, hogy tud valaki így emlékezni rá - őszinte gondolatokat leírva. :)

straubbazsi írta...

:$

zs írta...

ez nekem is nagyon tetszett. mostanában én is sokat töprengem , hogy véletlen találkozásokból mi minden alakulhat ki. érdekes dolog ez az élet.
(egy kis javítás: vicE versa helyesen)

straubbazsi írta...

zs:

:)

(Utána olvasgattam picit. Megy az érvelgetés mindenfelé, pl. itt:
http://latinvedelmeben.blogter.hu/171
407/regi_de_jo_-
_vica_verza_versus_vice_versa

Összességében mégis úgy tűnik, hogy nem hibás az alak, mert egyszerűen "köznyelviesült", átalakult. Gyakran történik ilyen, ezért nem is tartom meglepőnek, hogy az én fülemnek a 'vice' forma tűnne idegennek.

(Még verscímet is találtam a-val ;))

Azért köszi, javítom - az a biztos.

:))

Ilona írta...

Érdekes ez a jellemzés önmaguk találkozásáról, amit Bereményi mondott.Soha nem gondoltam így rájuk, mint a Gyáva és Tudatlan találkozásáról, legalábbis nem ilyen értelemben. Én még a mai napig úgy gondolom, hogy Tamás volt az Antoine és Desiré Bereményi. Talán az egyéniségükböl, talán, mert Bereményi ismerte, érezte jól az alulról jöttek kiszolgáltatottságát. Aki élt "mosókonyhában,szükséglakásban"...aki tudja milyen "telente délelött"... A Désíré és az eső c. dal ezt jól tükrözi, milyen lehetett kettejük barátsága, bár lehet, nagyon tévedek. Nekem ilyenek maradnak.
" Antoine jön, és kérdi Desírét:
-Azt hiszed, talán megszabadulsz valamitől?
-Kalapod-ruhád, fűzöstől cipőd, lemállott...
Na jó!
És tiszta vagy...
Na jó!
De kérdezem én, hangsúllyal Desíré,
Arcodra száradt szokásaiddal mi lesz?
- Mondd, hogy érted ezt? – kérdezi ázott Desiré.-
- Tán öreg vagyok szokásaim rabja csak.
- Megkérlek Antoine, csak azt ne mondd, hogy reménytelen itten állnom,
Itt e komoly esőben áznom.
De igenis leviszi majd, rólam, amit én akarok,
Környeztem és családom, szociális körülményeim
És vele minden bizalmatlanságom, tétovaságom,
Mások múltját, mit rám raktak,
Csak nem gondolod, hogy ez majd mind rajtam marad? Csak nem gondolod?
Antoine csupán annyit mondott:
- De igen!
Antoine csupán annyit mondott:
- De igen!"


Valamilyen Gusztáv Majdnem –Váróterem blogját ajánlom szeretettel figyelmedbe, nagyon szép az ö megemlékezése is Cseh Tamásról.

http://blog.krank.hu/varoterem/?tag=/cseh+tam%c3%a1s

Köszönöm a szép írást róluk.

straubbazsi írta...

Ilona:

Én köszönöm, hogy olvastál és reflektáltál!

Anna írta...

Szép volt ez a cikk