A Gyáva és a Tudatlan találkozása (cikk)

Számomra Cseh Tamás történetében a legérdekesebb Bereményivel való összeverődése. Nem tudom, hány nagy találkozás van egy ember életében, de abban biztos vagyok, hogy a Bereményi-Cseh duó létrejöttével számolatlan tömegek kaptak ajándékba valami értékeset, valami igazit, talán felbecsülhetetlent is. Hétfőn láthatták a VMK rendhagyóan emlékező filmklubjának ajánlóját, amin aztán Bereményi Géza úgy jellemezte szerzőtársával való kapcsolatát, hogy a gyáva és a tudatlan. – Persze csak karikaturisztikusan.

„Gyáva”, mert ha rajta múlik, nem került volna nyilvánosság elé, mert ami már ott van, az bemocskolódik, meg mert a cenzúra, a támadások, mert a Tamás labilis idegei. Mert ritkán beszélt azokról a gondolatokról. A „tudatlan” meg sosem látta, hogy valójában mi is van a sorok között, máshogy értette, átformálta. „De talán épp ez adta azt a gellert, ami kellett.” – mondta a szövegíró.

Számomra egészen varázslatos, ahogy véletlenszerűen egymásra talál két ember, akik nagy eséllyel egymásnak lettek teremtve. Az ő szemszögükből is, a mai napig érthetetlen. Géza képtelen indokolni, miért pattant ki belőle az az abszurd ötlet, hogy éppen annak a 27 éves rajztanárnak akarjon dalokat írni, akiről véletlenül hallotta, hogy együgyű angol szövegekkel gitározgat, akit sosem hallott énekelni, akivel véletlenül került egy este egyazon füstös kocsmába. Tamás ijesztőnek találta, hogy másnap délután valaki őrült hévvel karistolja a papírt tulajdon lakásában, akivel előző nap talán részegen…

Gézának akkoriban megjelent egy vékonyka novelláskötete. Büszke volt rá, de valamiért mégis az foglalkoztatta, hogy az ének… az énekelt szöveg az valahogy mégiscsak többnek tűnik. Kántálva egészen más, megtelik tartalommal, többszörösére nő. Kisebb novellákat írt pár soros dalokba. Ehhez passzírozódott Tamás színpadi jelenléte. Vagy nem is jelenléte, inkább élete! Amellett, hogy mindig mindennek pontosan (milliméterre) helyén kellett lennie, amellett azt vallotta, hogy a legfontosabb az, ki hogyan megy a közönség elé. Különben úgyis lelepleződik. Látszik, mindig látszik, hogy ki mért van ott! Az elvárások, a siker, a pénz, vagy esetleg az, hogy nagyon mondani akar valamit. Ő mindig utóbbi volt, ez volt az ő stratégiája. És ez valahogy működött. – De csakis együtt! A bereményi szövegek nem teltek volna meg lélekkel a cseh jelenlét, élet nélkül. És vica versa.

Hogy mennyire kevesen múlik.

Számomra ők mesélő emberek, akik elsősorban a találkozásokról regélnek. Lefestettek egy kort, egész életüket becsomagolták szavak és húrok közé, nekem mégis leginkább a… találkozásokról. Tavaly áprilisban (szintén a VMK-ban) láttam őt először, és valahogy már akkor is egyfajta találkozásról írtam. Hovatovább, talán mások is gondolkodnak hozzám hasonlóan. Még szintén 2008-ban a 30y frontemberével készítettem interjút, ő is beszélt egy felejthetetlen, át és megformáló Cseh Tamás koncertről. Anyukám pár héttel ezelőtt egy családtag elvesztéséhez hasonlított. Ma este egyedül voltam ott; a megemlékezés és a film közötti szünetben ütközök bele a jelenetbe, ahogy egy kamasz fiú megtorpantja a maga megszokott szerénységével távozó Bereményit, kezet nyújt – vagy azt mondanám: kezet kér. Köszöni. Látszik rajta, hogy nem akarja magyarázni, csak köszöni. Arrébb lépve belehallok egy ötvenes férfi történetébe, ami egy első találkozásról szól. A régi művházban, amikor még nem is nagyon értette, hogy mit akar mondani, csak úgy magával ragadta az a különleges bája.

Porteleki Gábor énekes nem volt rest azzal nyitni: amellett, hogy megtisztelő, nem tudja, mi lett volna a Fehér babák nélkül. Vagy ha azt a gitárt a kezében nem Cseh Tamástól kapta volna – ismeretlenül – ajándékba. Most nem állna itt, sőt, teljesen más ember lenne. Baki György, Bakonybél polgármestere évtizedekkel ezelőtti bakelit lemezeket kotort elő, hogy azokról keressen egy hangulatot, egy dalt, amit eljátszhat háromtagú együttesével. Varga Róbert újságíró, az est házigazdája elárulta, hogy nem véletlenül bakonybéli lakos most már ő is. Említett egy fák között suttogó öreg indián szellemet is.

Számomra Cseh Tamás halála szomorú dolog. Miközben tudom, hogy valójában csak szeretnék osztozni azok gyászában, akik igazán találkoztak vele, akiktől hallom, akiknek igazán részükké vált. Számomra az a tragédia, hogy bár voltam Cseh Tamás koncerten, de nem emlékszem rá. Most már az is marad. – Mert másodszor arra tanított, hogy milyen fejet nem a megfelelő irányba fordítani, félrelépni, ostobán nem találkozni. Elmulasztott ismeretség. Kevesen múlt.

Fotó: Szabó Tamás