Amit nem kéne megírnom..

Olyan ez, mint mélyről előbukkanni oxigénre szomjasan. Furcsa ez, mert miközben fogy a levegőnk, mintha tüdőnk elnehezedne ürességében. Rossz álomból szakít ki az ostoba ébresztő. Én állítottam be hajnalban, mert korábban kéne kelni és korábban kéne feküdni. Talán meghaltam álmomban. Talán arról álmodni, hogy előző nap is borzalmasat álmodtam, olyan, mint meghalni álmunkban. Álmodni arról, hogy előző álmomat mint egy fotótekercset húztam ki mellkasomból, picit olyan, mint meghalni álmunkban. Talán álmunkban belülről kitépni kockánként, ami fáj, ami mélyre van süllyesztve, amiről nem beszélünk, talán picit olyan, mint meghalni odabent.

De még nem tudok felkelni, kéne, de nem megy. Két órával később ráveszem magam a napkezdésre. Olyan ez, mint minden reggel vizesen megrázni magunkat a parton. Kimegyek a konyhába, gyümölcsturmix kéne, de nincs itthon gyümölcs. Viszont itt ez a zacskó nápolyi, nem kéne belőle ennem, mert állítólag zsírosabb lesz tőle az arcom. De úgyse emiatt, mindig is ilyen volt az arcom. Cikket kell írni, határidőhöz vagyok kötve. Később blogot is kellene, van egy jó témám. Nem kéne elmennem cigiért és kávézni, de valahogy el kell kezdődnie. Jó lenne végiggondolni, hogy mit fogok írni. Nem kéne bagóznom, buta dolog. Olyan ez, mint megtörölközni a napon.

…

Úgy érzem, le kell hajtanom a monitort és le kell kapcsolnom a villanyt. Ez most pontosan olyan, mint behunyt szemmel víz alá merülni. Furcsa, mert hozzám nem kulcs a zene. Szeretem, hatással van rám, de meg is vagyok nélküle. Elviselem a csendet is, és főleg nem értek a zajhoz. És most egészen véletlenül találtam ezt, és most mégis itt ülök a sötétben, itt ülök mélyre ereszkedve, lehúzva, elvezetve máshová. Eszembe jut a reggeli álom. Folynak a könnyeim. Rájövök, hozzászoktam ahhoz, hogy partvonalon élem a napjaimat. Hogy reggel megrázom magam, csinálom amit kell, nem csinálom, amit kéne. Közben nem beszélek róla senkinek, mert felesleges. Magamnak sem, mert felesleges. Csak szint felett maradni, kapálózni, csinálni, ahogyan kell. Rájövök, hogy felszínesek, erőtlenek és üresek a napjaim, amik csak sok „kéne” és sok „kellene” közti mezsgyén mozognak.

Talán ahelyett ezt kellene megírnom. Vagy ezt egyáltalán nem kéne.

Pókeres (cikk)

Póker, megint egy új irány a Vpressen. Hétfőn éppen azt láttamozta a főszerkesztőm, hogy ezen a héten mennyire tudunk aktuálisak lenni, mikor mondta: „Csütörtök póker? Hm, OK, a póker úgyis mindig érdekli az embereket.” Igaza is van. Ez most egy ilyen téma. Ha médiában vagyunk – Hollywoodtól egészen a mi kis újságunkig –, akkor hálás dolog ezzel foglalkozni. Felvezető, bevezető cikkemben mégis arról fogok írni, hogy miért nem tartom ezt feltétlenül helyesnek, vagy miért és milyen veszélyeket látok abban, hogy egyre dominánsabb szelet jut ennek a játéknak (szerencsejátéknak).

Na, pont én, mikor minden nap játszom online és heti rendszerességgel valós asztalok mellett is helyet foglalok? Igen, ennek ellenére (vagy éppen ezért) állítanám, hogy nem pontos az a kép, ami napjainkban festődik erről – az egyébként nagyszerű – játékról. Én, mint beismerten pókerfüggő, természetesen tudok azzal vitatkozni, hogy ez valóban egy szerencsejáték, tudok amellett érvelni, hogy esetleg miért nem az, hogy a tudás, az emberismeret szerepe, és a többi. De egy pillanatig sem akarnám felvenni a kesztyűt, ha arról lenne szó, hogy okozhat-e szerencsejáték-függőséget a póker.

Okozhat. A szerencse szerepe nagy, és ez minden pókerezőt vallottan vagy nem vallottan, de „megbolondít”. Pókerőrültekről, pókerboomról beszélünk manapság, és például nem tömeges sakkfanatizmusról. A szerencsefaktor adja azt a csipetnyit, amitől ez egy annyira magával ragadó szórakozás lesz. A szerencse az, ami a rossz játékosokat is asztal mellett tartja, hiszen időnként nyerni is fognak Laksmi, Tükhé vagy Fortuna, esetleg kabala Buddha-szobruk segítségével. És a szerencse szegmense az, ami könnyedén addikt magatartást is kiválthat.

A szerencsejáték-függőség nem jó dolog. Magyarázzam? Mind szociális, mind anyagi, mind individuális nehézségeket okozhat, és okoz is. A gyógyulás legalább annyira bonyolult (terápiás és gyógyszeres szinten is), mint a – talán mondhatjuk: rettegett – alkoholizmusból való felépülés. Ha valamiben, akkor a pókerben minden adott ahhoz, hogy akár egyik napról a másikra függőket faragjon családapákból, és gyakran anyákból és gyermekekből is.

Ahogy a társadalmakban általában, Magyarországon is többségében stigmatizáltak a különböző addikciók. Nem szeretjük a fojtogató cigifüstöt, és azt a részeget sem, aki hazafelé szétrúgja a kerítésünket. Sőt, annak sem örülünk, ha párunk elszórja fizetését játékgépen, ruletten, vagy huszonegyezgetve egy kaszinóban. De itt jön a szembetűnő különbség: a póker nemhogy elítélt „hobbi”, de presztízs értéke van! Húsz évvel ezelőtt belovagolt a „Marlboro-man” a képbe, és mutatta, hogy mennyire macsós bagózni. Mára ez tiltott, de máskülönben én ugyanezt látom, csak nem cigi lóg a szájából, hanem zsetonokat pörget a kezében. James Bond pókerezik, mert az alapvetően menő dolog. A csatornák sorban indítanak pókeres műsorokat, és most már nem csak dollármilliomosok közlik velünk, hogy ez mennyire csoda remek móka, hanem Dundika is mutatja, hogy lehet ezt akár (bénán, de) szexisen(?) is.

A környezet, a társadalom szinte kizárólag csak erősíti ezt a jelenséget. A póker tömeges, járványszerű elterjedésének jelenségét. Az internetes kaszinók a konkurenciaharcnak köszönhetően egyre hihetetlenebb akciókat kínálnak, csakhogy náluk játsszunk. Majdnem az összes kocsmában van már pókerasztal, mert üzlet van benne. Az Indexen egyre gyakrabban olvashatunk sikertörténeteket egy-egy tehetséges (vagy szerencsés), gyorsan meggazdagodott játékosról. Kialakult sztárkultusza van. A könyvesboltokban nem arról találunk könyveket, hogy mondjuk Miért is rossz dolog szerencsejáték-függőnek lenni?, inkább a cím ez: Hogyan blöffölj, vagy Hogyan nyerj sok pénzt! Állítólag törvény határozza, hogy a bankok online-kaszinókkal történő tranzakciókat engedélyezzenek. Hát nem tudom, azért múlthéten csak megérkezett az a lekért összeg a bankkártyámra… A Szerencsejáték Felügyeletnek (SZF) feladata lenne a pókerklubok ellehetetlenítése, mivel Magyarországon tiltott versenyek, vagy ha úgy tetszik: „összejövetelek” szervezése. Ehhez képest elég kinyitni a Veszprémi Estet, és máris legalább három lehetőséget találunk arra, hogy hol is lehetne a héten… pénzben fogadni.

Itt tartunk. Lehetne ezt sokáig fejtegetni (Fogom is. Akit bővebben érdekel ez a fajta perspektíva, keressen meg pár hónap múlva és kérje el, az addigra remélhetőleg elkészült szakdolgozatomat). Egyelőre csak azt javasolnám, hogy játszanak nyugodtan, sörözgetve kis tétekben a cimborákkal, de mindig figyeljenek magukra, ellenőrizzék, hogy milyen szerepben tetszeleg ez a hobbi az életükben, figyeljenek arra, hogy mikor vesz már el többet, mint amennyit ad. És ne akarjanak azonnal ebből megélni, ne vágyjanak a fényben tündöklő profik közé, talán nekik sem annyira jó, mint ahogy az elsőre tűnhet.

Bevezető a kiemelt témába

Nohát, majd elfelejtettem, hogy az egy hónapban azért pókereztem is keveset. Nem is olyan meglepő ez, ugye? Felfüggesztem a blogolást, nem írok cikkeket, leköszönök, visszavonulok, hogy aztán pókerezhessek egy picit? Hát nagyjából. Na jó, igazából nem az elején találtam ki, hogy nem készülök el a szakdogával. Elkezdtem én, beleástam magam, de ennek természetes következménye volt, hogy igazából nem lehetett kihagyni a gyakorlati oldalát sem. Emlékszem, volt hogy egy héten háromszor hívtak el játszani. Miután két este győztem, harmadikra már szövegekkel mentem és kiemelő tollal (Na, ez a kiemelő bigyó sem kis újdonság ám… de nem rossz. Amúgy nem rossz. Működik a cucc.), hogy ne fojtson agyon – egyébként nem túl masszív – lelkiismeretem. Végül persze se nem nyertem semmit, se nem lettek zöldebbek a sorok.

Aztán megérett bennem, hogy csak azért nem csapom össze az egyetem nagy jelképét (hm), nem teszem tönkre magam később, hogy aztán helyettem valamelyik eszement tanárom döntse el, hogy „Na majd akkor inkább jövőre kicsi!”. De mint mondottam volt, korántsem volt hasztalan. Ha indurkát megkésve is, de legalább már megvannak a kontúrjai annak, amit szeretnék. Tudom mi a témám, tudom honnan kell nekikezdeni, és sejtem hogy lehet ez akár nagyon jó is. Pár napon belül felrakom az első elkészült cikkem is a témában, aminek egyrészről, szintén van egy bevezető jellege, másrészről jelzi, hogy nagyjából mit akarok 30-40 oldalban összerakni.

Amúgy meg pókerezek.
Furcsa, mert ezt először 2007 szeptemberében írtam így le. Akkor azt is kijelentettem, hogy ennek eredménye pár hónapon belül majd jól kiderül. Hát ez egy jól elhamarkodott marhaság volt. Azt hiszem, nem keveset foglalkozom vele, de valójában még most sem tudom magamat hozzávetőleg sem elhelyezni ebben a dologban. Hogy most ez egy túl komolyan vett hobbi, vagy valami több annál, nem tudom. Rendben van, kártyával a kezemben válok felnőtté, de azzal együtt is öregszem meg… hát vállamat vonom, és még idétlen arcot is vágok hozzá – nem tudom.

Másfél éve zsebpénzecskében bíztam remélve, és pik-pakk, mára el jutottam idáig. Nem mondanám, hogy az elmúlt két hónap alatt 60 dollárból 800-at csináltam, mert ez biztosan nem csak ennyi idő eredménye. De itt van, talán picit több is mint havi költőpénz, de komolyan kezelem. Befektetett összeg, olyan tőke, ami a semmiből jött létre. „Tanulópénz”, azt is mondhatnám.

Még mindig ugyanott tartok: meglátjuk!

Az 1 hónapban

Rávághatnánk, hogy nem is történt semmi, mert például a fő probléma, amiért szüneteltem, nem oldódott meg. Vagyis, nem írtam meg a szakdolgozatomat. Vagyis félévet csúszok. Ez lehetne a tragikus három mondat, de amúgy korántsem. Nem azért, mert nem lehetett volna megcsinálni, hanem minden más miatt. A blama az lenne, ha most még úgy is tűnhetne akár, nem maradok még egy félévet. Valószínűleg nem lenne új Mézescsupor, most nem írnék, rosszul érezném magamat, és tán már habzó szájjal késelnék egyetemi dolgozókat (vagy lyuggatgatnék, mint azt amerikai intézményekben szokás).

Néha anyázok őrjöngök pocskondiázok tűnődöm, hogy bizonyos tanárinknak lábai nagyjából hány méterrel Lehetnek távol a talajtól. Vagy hogy könyökük, csípőjük, sejhajuk eléri e néha… és ha nem, nem kéne-e ezen segíteni valamiképpen? Gondolkozom is egy „portré tanáraimról” címke felvételén, de sajnos ez könnyen és erősen vissza-vissza nyalinthatna.

Régen sokszor nyilatkoztam arról, hogy miért tartom ostobának ezt a 3 évben… bukdácsolást. Miért nincsen sok haszna, és miért nem jó ez így. Nem is akarok újra belemenni abba, hogy mit kellene ha, hogy miért három és félben reális ez, mert lényeg az, hogy nem kell. És hogy ez a realitás ad egy olyanfajta könnyedséget, amire igenis szükség van. Huszonegy évesen trenírozni kell magunkat arra, hogy merre, hogyan is tovább. Annyi feladat és kihívás áll előttem, hogy nem érné meg egyetlen valamivel foglalkozni, aminek még csak úgy igazából értelme sincsen. Lépésről lépésre kell, és a legfontosabb, hogy ne feledjük el: két lábbal a földön járva.

Szóval, zajlott az élet. Zajlik most is. És csak remélni tudom, hogy haladunk is valami felé.

Kiemelt téma

Rosszul viselem a vesztő szériákat. Az a baj vele, hogy nem csak veszít az ember, de sokat veszít. Fura ez, mert ha nyerőben vagyunk, akkor elégedetten abba lehet hagyni bármikor. Amikor gurul a szekér, jól érezzük magunkat, felpattanhatunk, félrerakhatjuk a kártyát. De ha nem, ha fogyatkozik a bankroll, akkor nincs napozás, könnyedség, csokitojás, húsvéti sonka. Koffein van, nikotin, és reggelig görnyedés, hátha. Hátha egyenesbe jövünk újra, visszanyerjük, amit elvesztettünk. Kávé és cigaretta. Na meg a kártya.

Tökéletesen elhibázott mentalitás ez. Szerencsejátékos morál. Újra játszunk, de még bennünk vannak a fél órával ezelőtti hibák, a riveren leeső kártyák. Frusztráltan folytatjuk, kapaszkodunk a zsetonokba, a zsebünkből kihulló dollárokba. Hátha. Már régen abba kellett volna hagyni. Eltenni, felállni, mással foglalkozni, majd két nappal, vagy két héttel később visszaülni.

Gyakran vagyunk úgy, tudjuk mit kellene tenni, merre fele kéne kezünket nyújtani, de mégsem megy. Gyakran vagyunk nagyszerűek elméletben, aztán sokszor mégis elcsesszük. A gyakorlathoz tiszta fej kell. Sokan tekintenek úgy pókerjátszmákra, mint apró életképekre. Színpadnak látják az asztalokat. Beleszeretnek, mert sok minden megelevenedik. Jellemharc , nagy meccsek, körkörös megmérettetés. Eszerint különösen igaz rá, hogy tiszta fej nélkül nem megy. Nem mehet, ezért egy vesztő széria közepén nagy bajban vagyunk. Nehéz kimászni belőle, csakúgy mint az élet hozta kudarcokat feldolgozni, újra neki kezdeni, megfogni valahonnan máshonnan, és persze bízni magunkban.

Elnézést kérek, ennél gyakrabban akarok írni, de bonyolult – innen és onnan is – egy pókerfüggő blogíróval. A nagy nyeremény óta valahogy nem megy. Túl sokat görnyedtem, ahelyett hogy például ezzel foglalkoztam volna. Ebből is látszik, hogy a póker jelenleg egy elég nagy szeletét kiteszi az életemnek, ezért most két-három hétig kiemelt témaként fogom kezelni. Belemegyek az elméletbe, mert amúgy az van. Eredetileg arra gondoltam, hogy „pókeres hét”, és akkor csak ez, de mégsem akarok ennyire egyfelé kanyarodni, hátha van még olyan, akit ez egyáltalán nem, aki messziről kerüli ezt a témát. Azért lesz más is…

Tehát, a kiemelt témánk: Póker.