Az 1 hónapban

Rávághatnánk, hogy nem is történt semmi, mert például a fő probléma, amiért szüneteltem, nem oldódott meg. Vagyis, nem írtam meg a szakdolgozatomat. Vagyis félévet csúszok. Ez lehetne a tragikus három mondat, de amúgy korántsem. Nem azért, mert nem lehetett volna megcsinálni, hanem minden más miatt. A blama az lenne, ha most még úgy is tűnhetne akár, nem maradok még egy félévet. Valószínűleg nem lenne új Mézescsupor, most nem írnék, rosszul érezném magamat, és tán már habzó szájjal késelnék egyetemi dolgozókat (vagy lyuggatgatnék, mint azt amerikai intézményekben szokás).

Néha anyázok őrjöngök pocskondiázok tűnődöm, hogy bizonyos tanárinknak lábai nagyjából hány méterrel Lehetnek távol a talajtól. Vagy hogy könyökük, csípőjük, sejhajuk eléri e néha… és ha nem, nem kéne-e ezen segíteni valamiképpen? Gondolkozom is egy „portré tanáraimról” címke felvételén, de sajnos ez könnyen és erősen vissza-vissza nyalinthatna.

Régen sokszor nyilatkoztam arról, hogy miért tartom ostobának ezt a 3 évben… bukdácsolást. Miért nincsen sok haszna, és miért nem jó ez így. Nem is akarok újra belemenni abba, hogy mit kellene ha, hogy miért három és félben reális ez, mert lényeg az, hogy nem kell. És hogy ez a realitás ad egy olyanfajta könnyedséget, amire igenis szükség van. Huszonegy évesen trenírozni kell magunkat arra, hogy merre, hogyan is tovább. Annyi feladat és kihívás áll előttem, hogy nem érné meg egyetlen valamivel foglalkozni, aminek még csak úgy igazából értelme sincsen. Lépésről lépésre kell, és a legfontosabb, hogy ne feledjük el: két lábbal a földön járva.

Szóval, zajlott az élet. Zajlik most is. És csak remélni tudom, hogy haladunk is valami felé.