"Kávézom. Kamaszkorom óta kávézom. Az összes barátnőm szerette a kávét. Emlékszem, imádtunk kávézni. Kávét főztünk szex után reggel, buli előtt este. Ajándék bögrékbe, termoszokba öntöttük. Cigire gyújtottunk.
A fene egye meg, ezt is bele kellett volna írni! Miért nem írtam soha a kávéról? Írnom kellett volna róla."
Nem. Mondtam én, hogy nem. Hasznavehetetlenek a keresők. Esélytelen, hogy ha beírom a nevét és valami… teljesen mindegy hogy mit, akkor az első 273 oldalon ne a halálhír legyen. Így időre és utolsó vizsgára tekintettel olvasói pályázatot hirdetnék. Ha bárki talál bármit, ami Michael Jacksont és a kávét összeköti (kép, kávés koktél, amit róla neveztek el, kávéról énekel, stb.), meghívásban részesül Veszprém (megítélésem szerinti) legfinomabb kávéja kíséretében. Bár az utóbbi években nyolc féle fájdalomcsillapítón, illetve nyugtatón élt, így nem valószínű, hogy reggel kávéval indított volna. Amúgy meg,ha bármi további leírásra vagy bemutatásra kényszerülne az elhunyt legenda, akkor ez a hétfő most nem is róla szólna.
Már megint az apokalipszis. Világvége két órában. Ez jár nekünk. Mondjuk, megvakulni tényleg elég ijesztő. Mert elkenődni egy meteorit alatt vagy átalakulni öntudatlan kannibálokká, az egy dolog, de effektíve nem látni, az nem OK. Nincs rendjén. Mi van, ha aztán senki sem törődik velünk? Mi van, ha azt érezzük, hogy körülöttünk mindenki elállatiasodik? Mi van, ha igazunk van, és közben mi is… – Lehet, hogy ez a mozi jó. Ajánló lesz.
Feri kollegára visszautalva, aki sarkosított a sok aktuális és közeledő vészjósló mozira, most helyette nyitom a sort (illetve, korábbi terminátoros szisztémám maradva folytatok). Egész véletlenül néztem meg a filmet (előzetes). Csak kaptam egy DVD-ét, amin – hoppá! – ez is rajta volt. Amúgy nem is meglepő, ha elmegy mellettünk a filmvilág. Csoda-Plázánk kínálata teljesen gyászos, a HEMO-ba kutya se jár, Expresso meg… nem is tudom, hogy aktív e még ilyen szempontból.
A lényeg mégis, hogy megvakulni nehéz. És a vakságot vászonra vinni szintén az. Elkerülhetetlen, hogy közben ne gondolkozzon a néző, hogy ez így tényleg így menne-e, tényleg ekképp mozdulna-e, reális-e az, amit egy „sokatlátó” kamerával nézünk? Persze, ez még nem biztos, hogy baj, mert legalább addig is foglalkozunk vele, lassabb részeknél is leköti apróságokra fókuszáló szemeinket.
Olvastam kritikát, ami ott ásta alá, hogy bár adaptációként pontos az alkotás, de ezen túl nem is tett hozzá semmi különöset. Lehetnek érdekesek a túlexponált kockák és egyéb izgalmas képi megoldások, de ez még kevés. Sokkal többet is lehetett volna. Nem tudom, talán. De bárhogyan is, ez így is tud működni. Remek az alapanyag, ezért. José Saramago portugál Nobel-díjas író korábban visszautasította Fernando Meirelles rendező ajánlatát, mondván, hogy a műfaj alkalmatlan arra, hogy helyettesítse az olvasó vadabb és hozzámérhetetlenül mélyebb fantáziáját. Egyrészről, igaza van, másrészről, később mégis igent mondott. – Gondolom a válság.
Feltűnt, hogy kezd tendenciózussá válni, hogy a katasztrófafilmek egy részét már egyáltalán nem érdekli a világ. Inkább közelebb megy, előrántja a szubjektívet, boncolgat, ahelyett hogy épületenként felrobbantaná az egész világot (főleg a USA-t). És ez tetszik nekem. Szerettem a Legenda vagyok lélektani drámáját a trancsírozós zombis filmek helyén. A Cloverfield-ért (régi kritika) meg egészen odavoltam. A Vakság sem tesz másképpen, nem foglalkozik a sokmilliárddal, ehelyett alig tucatnyi ember sorsát követhetjük.
A karakterek – végre!– finoman formáltak. Nem esik nehezünkre beleképzelni magunkat akár innen, de amonnan is. Julianne Moore alakít. Azt mondanám, szépen hozza a legnehezebb szerepet: a vakok közt látó nőét. Pont annyira elveszett egy a Stanford-börtönkísérletre hasonlító helyzetben, mint amennyire azt el is várnánk tőle. Aztán érdekes ízt ad az a figura, aki éppen mindenki tragédiájában talál közösségre és célokra, aki boldog attól, hogy úgy alakult, ahogy… De többet már nem árulok el, mert az már biztosan csak rontana a lehetséges élményen.
Lehet, hogy nem ez volt a legkiválóbb rendezés, de a homályos jelenetek, a könyvből hozott történet és az a pár kiemelt sor hozza a gondolatokat. Ez pedig jó, mert ez a dolga. Tudom ajánlani.
A kávézó egyetemista, aki délután négykor issza első tejeskávéját. Mert ilyenkor kezdi a napot. Miközben nagyon belefáradt már. Belefáradt az egészbe. Hajnalig fent volt, délelőtt jegyeket íratott be elázó leckekönyvébe.
A vizsgaidőszak utolsó teljes hete. Holnap választóvonal, két vizsga egymás után. Nyelvtörténet II. és III. Nem könnyű. Ilyenkor tudja az egyetemista, hogy nem ez volt az első kávé. Mert nyolcig biztos lesz még egy, aztán éjfél után is. Talán automatás, talán instant. Szeretné, hogy jobb íze legyen, de végül is teljesen mindegy, mert mégiscsak ez az a negyedóra, sóhajnyi, két cigi idő, amiben megpróbálja összerakosgatni fejben élete széthulló szilánkjait. (Az egyetemista, aki most eltűnődik: miért azt írta, szilánk?) Amúgy hasztalan.
Miközben nagyon belefáradt már. Úgy sejti, ma éjszaka már nem lenne feltétlen alvással tölteni az időt. Talán tíz órát kellene felkészüléssel tölteni, talán inkább húszat. Miközben nagyon belefáradt, hogy semmi értelme. Mert nemcsak felesleges tudás, még csak érdekelni sem fogja soha az ősmagyar kor kezdetének mássalhangzó-rendszere, vagy a gemináták egyszerűsödése és a denazalizáció, vagy a maradék huszonegy tétel. Miközben az egyetemista – a kicsi lelkem – olyan ember, aki rosszul van attól, ha tíz vagy húsz órát kell tökéletesen értelmetlenül… léteznie. Olyan dologgal foglalkoznia, aminek gyakorlati haszna levágott, de óvatlanul mozdulat nyomán messzire repülő és nem megtalált körömdarabkákban mérhető.
Az egyetemista, aki egyébként is fáradt. Egyébként is. Mostanában gyakran kerülgeti magában a szót: belefáradtam.
A kávézó egyetemista, akinek most nem annyira van ideje blogot írni.
Péntekre írtam egy cikket internetes keresőkről (pályázat miatt a téma). Ott már pedzegettem, hogy – a sok között – az is egy érdekes aspektusa a világhálónak, hogy lassan az egész emberiség lexikai tudását könnyűszerrel hordhatjuk akár farzsebünkben is. Amellett, észre kell vennünk, hogy mennyire hatással van életünkre. Formálja mindennapjainkat.
Nekem kell észrevennem. Honnan jön ez? Valamiért nincs otthon net (nyilván UPC…). És akkor én meg teljességgel lebénulok. Mit nekem a fedél a fejem fölött? Valahogy biztos túlélném, ha nem lenne hol nyugovóra térnem. Na de ha nincs net, akkor vége mindennek! Inkább egész nap járok éttermektől kávéházakig laptoppal a hátamon. Mindegy, csak WIFI legyen! A lényeg, hogy csatlakozzon. Hogy felcsatlakozzak. Éljen a kontakt.
Nem tudok pókerezni tanulni, tájékozódni, utánanézni. Megszűnik az információáramlás. Felém és tőlem is. Bezárulnak az ablakok, kulcsok fordulnak az ajtókban. Megtör a mindennapok ritmusa. Inkább eltűnik a ritmus. Lemeztelenül.
A net köré épülök.
Órák óta (6 teljes órája) egy non-stop kocsmában vagyok, mert blogot írni mégiscsak muszáj (meg mert ma volt a BalatonSound akkreditációjának határideje, ezért helyre kellett pofoznom a tavalyi cikkeket). Az emberek eltűntek mellőlem, nem kell beszélgetni senkivel. Végre csend van, fotelbe süppedek, odakünnt közben vihar kerekedett, én meg… lógok a neten.
Végre egyedül.
Internet nélkül más lenne. Internet nélkül minden teljesen más lenne. Minden.
Már látom, hogy ennek a rovatnak a szerkesztésében nem lesz barátom a Google (se Bing, se semmi egyéb). Johansson kisasszony vagy nem kávézik, vagy egyszerűen nem megtalálhatóak ennek nyomai. Azt azért megtudjuk – ha esetleg nem tudnánk –, hogy színésznő. Nyolc éves korában (1992) szerepelt először tévében. Első igazi sikere a 98-as suttogó, amiben egy sérült kislányt játszik. Azóta szüntelenül keresik a rendezők, minden évben több kevesebb projektben dolgozik. Vállalásaiban a forgatókönyv lényegesebb szerepet játszik, mint az ígért gázsi. Ezzel együtt: voltak jó, és rossz filmjei is. Néha énekel is. Viszont nem kávézik.
De nem is ez a lényeg. Mert ha véletlenül előkerül, hogy „szép lányok a blogomon”, akkor mégiscsak ő jutna eszembe először. Mégiscsak vele kell kezdenem. Ő egy ilyen nő. Alapvetően vele egy asztalnál ülni is… érdekes élmény lenne. Úgy bizony, kávé ide vagy oda, az lenne.
Nem. Mondtam én, hogy nem. Hasznavehetetlenek a keresők. Esélytelen, hogy ha beírom a nevét és valami… teljesen mindegy hogy mit, akkor az első 273 oldalon ne a halálhír legyen. Így időre és utolsó vizsgára tekintettel olvasói pályázatot hirdetnék. Ha bárki talál bármit, ami Michael Jacksont és a kávét összeköti (kép, kávés koktél, amit róla neveztek el, kávéról énekel, stb.), meghívásban részesül Veszprém (megítélésem szerinti) legfinomabb kávéja kíséretében. Bár az utóbbi években nyolc féle fájdalomcsillapítón, illetve nyugtatón élt, így nem valószínű, hogy reggel kávéval indított volna. Amúgy meg, ha bármi további leírásra vagy bemutatásra kényszerülne az elhunyt legenda, akkor ez a hétfő most nem is róla szólna. 
