Blogról

Mindjárt délután egy óra van. Itt vagyok.

Tizenkét órája készülök rá, hogy itt legyek. Nem volt szívem tovább halasztani és lefeküdni aludni.

Majdnem tíz órán keresztül pakoltam fel a régi cikkeket (a hivatalos archívum olvashatatlan). Újralinkelve, újradátumozva, felcímkézve, régi és új képekkel.

Tessék nosztalgiázni!

Vagy először belenézni – az se rossz.

Itt nem voltam, mert volt az a faramuci két hét, aztán táncfesztivál, és utána mindenből tartottam egy kis szünetet. De most már

nagyon itt vagyok.

A pókeres cikk zárt, lekerült a kiemelt téma. Nem sokára jön helyette másik. Szavazás sem látszik, 85%-ban tetszett az új felület,

nagyszerű!

Alul már lehet (és érdemes is) bandázni, sokan összejönni.

Illetve addict címkét elcsenni, átszínezni, máshol kirakni. Esetleg.

Nem hiszem, hogy ide most találok képet. Konkrétan nem látok.

Jövök még.

Pókeres harmadszor (cikk)

- Póker könyvekben -

Ahogy először jeleztem, volt már körkép a közvetítésekről, most pedig a könyvek vannak soron. Azt szoktam mondani, olyan pókerezni, mintha kicsiben tőzsdéznék. Esélyek vannak, százalékok, és körről körre pénzben fogadás az adott információk, a bizonytalan rések és intuícióink segítségével. A kockázat és a variancia annál nagyobb, minél magasabb tétekre merészkedünk. Persze, azzal együtt a lehetséges profit is. Ugye sejtjük, hogy melyik szempont szokott súlyozottabban jelen lenni? Viszont, ha sokat akarunk nyerni, akkor érdemes az elérhető tananyagokat legalább annyira befektetésnek tekinteni, mint a középre tolt dollárokat.

Valószínűnek tartom, hogy neten is elérhető annyi forrás most már, ami bárki számára kikövezheti a profi játék felé vezető – amúgy nem rövid – utat. Videók, cikkek, magazinok, kézelemzések, blogok, fórumok, direkt oktató oldalak (feladatokkal), satöbbi. Mégis azt gondolom, hogy a legcélravezetőbb, ha találunk egy jó könyvet, ami ad egy olyan összeszedett szilárd alapot, amibe aztán már biztosabban tűzhetjük az elszórtan talált információkat is. Több gyenge munkát olvastam, és pár jelentékenyebbet is. Utóbbiak közül hármat mutatok be röviden.

David Sklansky, A póker elmélete című könyvében majd az összes pókertípus példáin keresztül szemléltet egy úgymond professzionális gondolkodásmódot. Pókert lehet nagyon, és kevésbé matekosan játszani. Sklansky előbbit preferálja. Okfejtései letisztultak és szárazak. Aki szereti a limitált licitrendszert, a statisztikát, a valószínűségszámítást, egyáltalán a számokat, azoknak ez a könyv alappillér lehet. Megtanít rá, hogyan lehet tisztán racionális döntéseket hozni pókerasztaloknál egy sajátos, „sklansky féle játékelmélet” mentén. Nem könnyű olvasmány, nem két nap alatt végeztem vele.

Nem úgy, mint Gus Hansen, Nyílt lapokkal machináló írásával. Gus a világ egyik legjobb és legközkedveltebb játékosa. Nagyobb tornákon nagyjából 5 millió dollárt zsugázott össze az évek alatt. Sokáig csodálkoztak azon a versenyeken résztvevők, hogy egy időben minden aktív leosztása után felállt, hogy diktafonjába motyogjon valamit. Kiderült miért, mikor eljött a megfelelő pillanat, nevezetesen a 2007-es Aussie Millions másfélmilliós fődíjának bekasszírozása. Ennek a versenynek az összes megjátszott keze sorba van szedve. Egytől egyig, az első lapoktól az utolsó osztott ász párig. Annak ellenére, hogy minden leosztást kommentál – mit miért hogyan – , ez nem egy klasszikus oktatókönyv. Az Őrült Dán stílusa nem tanulható, nem is érdemes követni. Könnyen felbátoríthat, hogy kezdjünk el szuper-agresszíven játszani, és könnyen gyorsan sokat veszíthetünk addig míg rájövünk, hogy ez nekünk mégsem megy annyira jól. Viszont szórakoztató azt részletesen követni, hogy miképp lehet mindössze 3 nap alatt, 747 játékost legyőzve ennyi pénzt nyerni. Mert lehet.

A legszínesebb versenyek a limit nélkül játszott tornák (kieséses rendszerű verseny, ami addig tart, míg minden zseton egy emberhez nem kerül). Ebben a formában van leginkább jelen, hogy ki mennyire erős fejben, hogy ki milyen gyorsan képes alkalmazkodni az újabb és újabb szituációkhoz. Csakis az ilyen lebonyolításhoz írt három kötetes sorozatot Dan Harrington, barátja Bill Robertie, és még számos profi segítségével. Dan Harrington nem a hasára csapva állít ezt vagy azt… Amellett hogy sakkprofi, backgammon világbajnok, négyszer eljutott a Póker Világbajnokság döntős asztalára is. 95-ben meg is nyerte, de a szakértők mégis azt tartják a világbajnokságok történetében legnagyobb sikerként számon, hogy 2003-ban és 2004-ben is az első négy között fejezte be az évente megrendezett legrangosabb versenyt.

Egy nagyobb élő játék utolsó asztaláról való felállás után döntöttem úgy, hogy megveszem az első kötetet. Miután elolvastam azt – majd gyorsan a másodikat is –, nem is értettem, hogyan tudtam én addig eljutni korábban. Személyes favoritom. (Az ágyam mellett vannak, néha nézegetem, fellapozom, újraolvasom őket). Amellett, hogy felkészít, egyben élvezetes olvasmány is. Az író szellemes, sok történettel fellazítva tanít. Továbbá a kötetek nagy erőssége még, hogy minden „lecke” után feladatsor következik. Ezek minden esetben valós játszmák. Megadja a körülményeket, rákérdez, hogy az olvasó mit tenne, majd elmondja szerinte mi a helyes lépés, végül, hogy mi történt valójában. Pont annyira nagyszerű könyvek ezek, mint amennyire el lehet várni egy ilyen kvalitású, ilyen sikeres embertől. Ez első kötet a versenyek korai szakaszaival foglalkozik, a második a végjátékkal, míg az utolsóban csak feladatok vannak. A harmadik, feladatgyűjteményszerű, még nincs meg. Meg van rendelve.

Pókeres másodszor (cikk)

Ahogy legutóbb ígértem, ezúttal a magyar pókerközvetítéseket veszem sorra. A világversenyek, a könnyű megélhetés látszata, a hatalmas nyereményalapok, a sztárkultusz, a játék alapvető természete, az online kaszinók megjelenése mellett a média efféle szerepe is komolyan elősegítette a póker világméretű karrierjét. Körülbelül 2003 óta van állandó jelenléte a televízióban. Magyarországon, ahogyan a játék maga, úgy ez a műfaj is gyerekcipőben jár még. Azt gondolom, nincs is színvonalas példánk rá.

Na, mi az amink van? Sportcsatornákon Korda família, klubbon kedd éjszaka Vitézy Péter és Szujó Zoli, a kettes tévén pénteken még mindig Klárika segíti Györgyöt a kommentálásában, és most már Majka is belevágott Papp Gergő pártfogásával egy harmadik kereskedelmin.

Időben is a sportadók kezdtek először foglalkozni a témával. Probléma, hogy mindig vágott anyagot mutatnak. Ez egyrészről hamis képet fest a játékmenetről (mert valójában nem mondunk minden második körben all-in-t), másrészről pedig, játékosok számára ez egy idő után rém unalmassá válik. Az ilyen „izgalmas” szituációk nagy részére azt mondjuk, hogy a lapok játsszák a kört. Kezdetben még lehet mulatságos, ahogy a négyes póker megveri az ászos full-t, de ehhez nem kellenek profik, szakkommentárok, bármi, ez nagy eséllyel a Sörkertben is ugyanúgy játszódott volna le. Ahogy túl vagyunk az első párezer (párszázezer) leosztáson, már nem lepődünk meg ezeken a jellemző „mindent vagy semmit” helyzeteken. Nem lehet belőle tanulni. Ez a baj Kordával is, nem ért hozzá. Várná az ember, hogy valaki, aki nem kevés órát foglalkozik ezzel hetente, azért fejlődik, előrébb lép, de szegényem, valószínűleg már évtizedekkel ezelőtt megrekedt valahol. Gyakran szenilis is, keveri a játékosokat, nem látja az asztalon kialakuló kombinációkat, satöbbi. Klárika? Nem írnék róla. Azt hiszem, időnként van Gyuribá mellett egy srác is nagy fülhallgatóval, neki nem tudom a nevét, de nekem mindig úgy tűnik, mintha alapvetően ő is nehezen viselné el az öreget.

Persze, a nagy összecsapásokra kiélezés, és Gyuri is azért van, mert ez valószínűleg szórakoztató. Ezt el is tudom fogadni, ha ez nézettséget hoz, ha ez azokat célozza, akik nem foglalkozna vele komolyabban, akkor lehet, hogy nincs is min változtatni. Talán itt érdemes feltenni a kérdést: de akkor kiknek az igényeit elégíti ki a „celebpóker” pénteken? Hát, én nem tudom. Tényleg, nem is értem. A cikk miatt múlt péntek megnéztem a műsort. Botrány. Bele van nyomorgatva rengeteg pénz, hogy minden szép legyen, hogy Korda se veszítsen hevéből, gyaníthatóan a csinos sztárbrigád sem ingyen jön el bohóckodni, de abba már nem akartak fektetni, hogy legalább a szabályokat értsék az asztalnál ülők! Hogy akkor játszanak életükben először, hogy nem látják hogy verhetetlen kezük van és dobnak, hogy nem ismerik a licit szabályait, és hívás nélkül is elhajítják lapjaikat, hogy minden ráció nélkül cselekednek, az tökéletesen értelmetlen a póker szempontjából. Vagyis teljesen mindegy, hogy zsugáznak, vagy éppen „ki tud a másik fenekére nagyobbat csapni” játékkal mulatják az időt. Akkor mi hozhat ebbe mégis értéket? Hát, nyilván a remek emberek. Kuki, Dundika, a fekete nagymellű, aki talán már Afrikát is megjárta, és még páran, akikről nem tudom, hogy kicsodák is valójában.

Furcsa, hogy ezt írom, de ehhez képest a Viasat3 csapata egy remek műsort hozott össze. Rudolf Péter, Szabó Győző és a többiek néha tényleg viccesek voltak, normálisan, komolyan zajlik a játék, és hozzáértőket is asztalhoz ültetnek. Egy magyar pókeréletből ismert profit (Kaló Dénes volt, Tóth Richárd lesz legközelebb), és egy internetes versenyről kvalifikált játékost. Ennek már magában van egy érdekes hozadéka, mégpedig, hogy miképpen boldogulnak hivatásos játékosok laikusok ellen egy-egy partin belül. Legutóbb például Kaló Dénes lett a harmadik, az online bekerült fiú és Rudolf Péter közti párviadalt pedig végül a színművész nyerte.

Majka azt mondta Kordára, hogy köszönőviszonyban sincs a pókerrel. Amiben részben igaza van, viszont azt is látnia kell, hogy más nem lenne képes olyan lelkesedéssel levezetni a konkurens műsort. Majka profi közvetítést is ígért, saját magával, mint hozzáértő szakkommentátorral. Ez az első két adás ideje alatt leginkább abban merült ki, hogy magyar szavak helyett angol kifejezéseket használt. Mintha ezen múlna, pedig szerintem megadás helyett „lekóllolja”, második vagy közepes pár helyett „szekond pár”, a zsetonok elfelezése vagy döntetlen állás helyett „szplittelnek”, király magas helyett „király háj” mondása nem professzionális pókerközvetítés, hanem egyszerű ripacskodás. Ugyanakkor, ténylegesen messze hozzáértőbb.

Végül Szujó és Vitézy közvetítése. Ez lenne az a séma, amit kedvelnék. Egy értelmes, tanulékony kérdező társ mellett egy profi játékos, aki elemzi a valódi pókeresek, valódi lépéseit. Sajnos, nekem is lehetetlen időpontban van, eléggé rövid is, de örülnék, ha lehetne ez egy követhető tendencia.

Reflex

Felötlött pár dolog, elég sok ahhoz, hogy ne kommentbe írjam. (Ja komment, sajnos külön megnyíló ablakba kellett raknom őket, mert korábban voltak, akik valamiért nem tudtak megjegyzést küldeni. Így a hosszabb szövegek elég bután néznek ki, kivéve ha a bejegyzések címére kattintotok.) Az egyik, hogy a régi blogot februárban kb. 2000-szer nyitották meg, míg márciusban, amikor egyetlen betűt sem írtam, nagyjából 1400-szor. Ez két dolgot jelenthet: vagy nem számít sokat, írok-e, a másik, hogy lehettek elég sokan, akik vissza-vissza olvastak. Ha utóbbi igaz, akkor az alapvetően egy szép dolog, másrészről pedig, úgy tűnhet, több időtálló bejegyzést is sikerült már összebütykölnöm.

Egyébként, múlthéten én is visszanéztem az elejéről, mert idén is neveztem a tollforgatók pályázatra. Volt miből válogatni, és nehéz volt dönteni, ami szintén jó. (Kávé természetesen befutó volt, már csak új Mézescsupor miatt is.) Aztán meglátjuk.

Eddig mindig azt gondoltam, az lenne a szuper, ha nagyon sokat, nagyon gyakran írnék. Már ebben sem vagyok biztos (nyilván önámítás). (Igaz, amúgy is utolsó hetek vannak az egyetemen, ami most millió zh és házidolgozat ideje, úgyhogy egyébként sem menne.) Talán az olvasóknak is így kényelmes, jó a komótos ritmus. Kell az idő a gondolatoknak, hogy kialakuljanak a párbeszédek.

Párbeszédek. Hiányoltam őket. Aztán az utolsó bejegyzés változást hozott. Mondjuk miért pont ez, nem tudom. Viccelődtem is ezzel minap: „Hát láttad? Megérleltem magamban azt a magyarországos bejegyzést, két-három óráig írtam, közélet, aktualitás, hogyan látnak minket a külföldiek, minden, aztán? Három komment. Majd kicsattintok három mondatot, és? Tizenhat! Önsajnálat, hát ez kell? Na majd én megmutatom!” – Persze csak vicc.

Lolman és zs belement egy egészen izgalmas kérdésbe, hogy függ-e mindenki valamitől vagy sem? Érdemes elolvasni. Nagyjából kikerekedett a végére, amit én is mondtam volna, hogy ez valószínűleg ott dőlhet el, hogy milyen szinten kezeljük a fogalmat. Nehéz dolog. A szakirodalmak sem mutatnak egyezést. Igen, vannak írok, akik annyira széles spektrumon vizsgálják a függőségeket, hogy tényleg állíthatjuk: ezek láncolatából épül fel életünk. Még talán azt is: ha kiölünk belőlük egyet, akkor azt azonnal pótolnunk muszáj egy másikkal. Máskülönben, patológiai értelemben, elkönyvelhető fizikális és/vagy pszichikus problémákra lehet szükség. Például nehéz lenne egy sorozat- vagy plüssállat-függőség negatív hatásait felmérni, vagy annak terápiás kezelésébe belevágni.

Én is szeretem tágan értelmezni, eszerint ha valaki nem függ, az bizonyára buddhai magasságokban valahol… de erre meg már miért ne mondhatnánk, hogy a „nem függéség függője”? Persze, ez nem jelentheti azt, hogy hát akkor nincs is semmi probléma az életvitelemmel. Valahogy mindig oda lyukadunk ki, hogy helyén kell kezelni a dolgokat. Figyelni függőségeinket, helyén kezelni őket. Észrevenni az elcsúszást, elbillenést.

Hajrá, írjatok sok olyat, amiből bejegyzés is lehet (fel is vettem bizalommal egy ilyen címkét, ami az olvasói visszajelzések okán működne). Ennek zárására pedig itt egy Weöres Sándor idézetet, amit ma olvastam egy könyvespolcon:

„Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.”

Három mondatban magamról

Üdvözlök mindenkit, sziasztok.

… Nikotin-, játék- és szerencsejáték-, koffein-, szex- , tévé- és internet-, mindamellett emóciófüggő vagyok.

Köszönöm, de nem – tapsot akkor érdemelnék, ha azt lennék látni képes, arról tudnék beszélni így, ami mindezt kiváltja, amit mindezzel próbálok betegesen pótolni, amit minden órában elkendőzök, elbújtatok valamivel.

Magyarországot elhagyta Isten

Az olvasó-, komment- és szenzációhajhász cím ellenére sem tudom, hogy pontosan honnan kellene megfogni a témát. Magyarország és problémái – a bőség kelepcéje. Elsőre adta magát ez a holokauszttagadó sztori, hogy felrázzam a régi háborgós rovatot, mert nálunk szokás németül szabadságot éljenezni, és amúgy a harmadik birodalom is majd jól visszavág! (Persze, barátnőnk nyakát csigolyáig nyiszatolni , majd horogkeresztes zászlóval és némi celluxszal ajándékcsomagot készíteni belőle, úgyszintén szokás.) Ehhez remekül passzoló körítés, hogy 82%ban erőszakosan toloncolnánk ki cigány elvtársainkat, ne adjisten nyakukat is szegnénk…

És mégsem. Se kopaszok, se cigányok, se 13. havi nyugdíj. Arról fogok beszélni, hogyan kell vitatkozni. Hogyan érdemes benne részt venni, hogyan leszünk jó partnerek, és főleg, hogyan kell megnyerni fontos összetűzéseket. Van, aki utál vitatkozni, konfliktust kerül, elfordítja a fejét, elrohan ha már nincs hová nézni, elmenekül szorult helyzetekből. És igen, olyan is, aki imád. Állandóan szítja a tüzet, keresi a szituációt, valahol lételeme is a sokszori megmérettetés, egymás próbálgatása. Egyik sem jó. Felesleges harcokat nem kell megvívni, míg néha igenis fel kell venni a kesztyűt. Nehéz ebben mértéket találni. Hovatovább, vitázunk, és ez már soha nem lesz másképpen. Egy jó résztvevőnek nem célja a másik eltiprása, inkább maga felé húzna. Képviseli oldalát, de nyitottan vizsgálja az ellenkező perspektívát is. Állhatatos, de elfogad, megért, bólint, ha kell. Célja, hogy mindenki kapjon valamit a vitától, értelmet akar adni, és szereti a szót: eszmecsere.

Nem hiszem, hogy gyakran lennénk ilyenek. Jó résztvevőként ritkán nyerünk. A nyertes típus gyenge pontokat keres, kihasználja az Akhilleusz sarkakat, addig ügyeskedik, míg már felülről beszél lefelé. Pozícióra törekszik. Pont, mint a pókerben, a profik másokhoz képesti helyzetüket gyakrabban játsszák meg, mint valóban teríthető kártyáikat.

Ha mégsem éreznénk magunkat bajnokoknak, vagy éppen csak egy nehéz esettel van dolgunk, akkor mindenképpen hasznos, ha vannak rejtett mestervágásaink, időnként zakóujjból előhúzható Jokerjeink vagy osztott Ászaink. Szükséges valami, ha fogyatkozik érvrendszerünk, igazunk, vagy éppen szerencsénk, hogy lelökjük másikat képzelt trónjáról.

Rosszallóan nézhetnétek, hogy már tényleg csak kártyában tudok gondolkodni, és talán igazatok is lenne, de ez esetben volt ebben tudatosság. Nemzetközi szintéren gyakran mosnak le még igazából el sem kezdett vitákban. Mindenki nagyon jól tudja, hogy hova kell nyúlnia. Ilyenkor már nem tudok visszavágni, mert annyira nyilvánvalóan vesztettem, nem találnék már fogást. Talán azért, mert én sem hiszek abban, amit képviselnem kellene.

Már hogy nemzetközi szintéren? Pici Bazsi a pici blogjával? Nem épp, de pici Bazsi a nagy online kaszinókban igen. Előfordult, megköszöntem a kollegáknak, hogy bénán áttolták hozzám a zsetonjaikat, mire egy francia így reagált: „Go back to the third world and dont give me lesson.” Talán biztosítanom kéne róla, hogy a harmadik világ majd jól visszavág? Amerikai is leckéztetett már, így: „At least i dont live in God forsaken Hungary”. Hát majd… legalább én tudok pókerezni, nem? Nem, vitatkozni nem így kell.