Szabadság szabadon

Elég furcsa ez a nyár. Talán azt mondanám: viharos, de mégsem, mert félő, hogy pásztorórára tévednék. Szóval, amellett hogy érdekes az időjárás, hogy Kapolcson leginkább csak megfázunk, körülöttem úgy minden inkább szétesik, ahelyett, hogy összerendeződne. Elmegy, elvál, szakít, mellényúl, melléfog, mellélép, nem talál, üresen áll, megtorpan, megsérül, elreped, megtörik… Eszembe jutott egy régi dolog (egy első cikk) csonkolt kézfejekkel. Korunk betegségéről.

Fene nagy szabadságával senki sem tud mihez kezdeni.

Tegnap egy távoli barátom – vagy talán csak ismerősöm, nem tudom – azt írta, hogy érzelmileg ő most nyikorgó lufi a napon. Apa lesz. Hogy nyikorgó lufi a napon. És hogy akkor ezt baromi jól esett olvasni, pedig csak távoli. – De tüskeálló ám!

Én meg továbbra is ritmuskeresek, illetve rohanok magam után. Rendet raknék. Van egy lapocskám teendőkkel, elég kevés dolog van kihúzva, viszont hely már nem nagyon van a másik oldalon sem. Legalább tele vagyok célokkal. Az kell az (mióta kétrét tört a telefonom, azóta különösen, de erről majd máskor… remélem). Az újság is. De hát mit kerülgessem? Az újság szarban van. Egyelőre egy rovat fog önerőből működni, annak nincs sok köze a kultúrához. Talán majd szeptembertől. Addig meg? Hát finoman szabadságra küldtek.

Cserébe írhatok szakdolgozatot. Meg blogot. Ütemezni akarom, napra órára. Blognak hely kell. Muszáj.

És most? Most elég ebből.

Visszhang (második rész)

Beleszippantottunk az életbe.

Nehezen megfogható az, mikor rosszul érzem magam cipőben. Mert ugye, milyen hülyeség ez? Egyébként is frankó a cipőm (azt is írnám „csudaszép és csudijó”, ha ez így vállalható volna). A fél országot megjártam miatta, hogy aztán meg kellemetlen legyen benne? Hát így, így van ez.

Mert ha körülöttem mindenki – vagy talán csak a hátam mögött nem, de akkor a hátam mögött cseppet sem –, mindenki mezítláb van…, mert nem azért mert már-már klisésen homokos a tengerpart, nem is azért mert forró és sima a beton, egyszerűen csak azért, mert akkor és ott úgy jó, hát akkor olyankor!, tényleg nyomja a lábam.

A rücskös és sörfoltos betonon ugrálni, bolondul táncolni. Azt kellene mondanom: önfeledten. De elcsépeltük a szót, elveszett, kiüresedett az igazi jelentése, ami benne volt, lehetne, de már nincsen. És akkor a nyugvóponton, amikor se nem fel, se nem le, de mégis a levegőben, akkor átszaladt rajtam, hogy milyen az, tartalommal megtölteni egy szót.

Üresíteni és megtölteni. Erről szólt. Füleltem. Leginkább csak füleltem. De leérkezésnél és elrugaszkodásnál tapintottam is. Ritkábban szaglásztam és ízlelgettem, hogy milyen az, befelé nézni. Milyen az, mikor cseppet sem érdekel, hogy mi van a hátam mögött, mert végre képes volt valami elsöpörni az egészet! Terítőt rántani, sőt asztalt borítani. Üresíteni és feltölteni.

Ezt kaptam, pontosan tudom, hogy ezt kaptam.

…

A Club Era aznap éjjel Veszprém sétálóutcájának kisszínpadán tisztán definiálta a szót: örömzene. Így működik nyelvünk, igaz? Szimbólumrendszer. Azt mondom asztal, akkor a fejekben lesz valami négy lábú valami – talán terítő is lesz rajta. Aztán vannak kevésbé megfogható szavaink. Rengeteg, de az én fejemben eggyel kevesebb, mert az letisztult, tárgyiasult. Ha bárki azt mondja: örömzene, akkor itt szigorú kontúrok lesznek mezítláb hátmögöttel és cipőtlen önfeledtséggel.

Ezt kaptam.

A majdnem két órás koncert után odamentünk az együtteshez. Lehet, hogy megköszönni, nem tudom. A lényeg az volt, hogy odamenjünk. Éppen a prímásba botlottunk, akiről tavaly írtam egy cikket. Kérdeztük az új hegedűről, és már valahogy egyből ott tartottunk, hogy én írtam-e azt? Talán bólintottam a meglepetésre, hogy egyáltalán olvasta…, de akkor ő már Hrabalról mesélt, hogy azt nagy húzás volt beleszőni, meg hogy mennyire jól esett neki, és hogy amúgy is, mennyire…

Ezt kaptam.

Emlékezett rá. Ez az, amit kaptam.

Miközben kiállhatatlan ez a szakma, láss csodát, néha van miért!

Ezt.

Visszhang (első rész)

Én és a visszajelzések. Még inkább dicséretek. Ugye, mindig is furmányos volt ez. De most ez lesz a téma. Vagy ez is. Egy eleresztett meg egy múlt heti dolog.

Felemlítettem ezt a „megint tollforgatók” ügyet, aztán nem beszéltem róla, pedig lett belőle drága pókerkönyv, meg fel is olvastak. Amúgy. Még a Táncfesztivál alatt volt eredményhirdetés… én meg nem beszéltem róla. Nevezett prózában Kávé, Mozdulat II., Szerepjáték I. és II. – nem linkelem őket, mert hát nem nyertem velük. Nem úgy, mint a Mozdulat lírában. Mert azt biza díjazták, második hely. (Egyébként, ez olyan Cseh Laci féle második hely, mert az első az mindenki számára – ugye – egészen előre egyértelmű volt.) Díjak osztása (mert azt úgy osztják, ugye) előtt arról beszélt az egyik számomra kedves magyartanár (fura, de van ilyen is), hogy ez mennyire nagyszerű, hogy apró dolgokból, apróságokra fókuszálva nagy dolgok születhetnek. Hogy ez egy jó irány. Hogy egy lefagyott téli kocsiablakból születhet szerelmi költemény.

És akkor ez, hogy „szerelmi költemény” már előre sejtetett valamit. Később kézfogás mellé azt kaptam, hogy tökéletesen sikerült megragadni a szabadvers lényegét. Így. De még a ritmusát is.

Aztán a másik kategóriában semmi. Ami rendben is van, de közben egy… hát nem is tudom milyen szót használjak! Olyanok jutnak eszembe, mint tróger, meg hulladék, esetleg hányadék. Mégse írnám ezt ilyen mód könnyedén, mert nem érzem magam ott, ahonnan mások tollnyomását ennyire élesen lehetne kritizálni. Ugyanakkor, olyasmibe sem szeretnék belemenni, hogy „meglátásom szerint, szerintem… blabla”, mert ha már van véleményünk, akkor azt ne kerülgessük, és főleg ne bocsátkozzunk előre. Szóval, valami nem jót, azt is kiemeltek és tetszett is a másik oldal zsűriének. És nem értem.

És akkor jöttem el onnan. És farzsebben ötezer, könyvutalvány. És zakóbelsőben, hogy „tökéletesen”. És valahogy mégis felemás érzéssel. Kaptam valamit valamire, ami egyszer kipattant belőlem, és véletlenül éppen ráillett egy irodalmárok által használt kategória. Aztán és? Na és? Amivel meg foglalkozok, ahhoz meg nem értek. Vagy mások nem értenek. (Meg.) Végülis mindegy is. Örökre szubjektív marad, író is, olvasó is, zsűri is.

Talán ezért nem hoztam ezt elő, mert még mindig nem helyeztem el pontosan, hogy attól ott mit és hogyan. Van ez így.

Ezt most itt befejezem, mert a másikat, azt nem akarom sűríteni, elharapni. Olyan más is. Nehéz lenne ezt most oda átvezetni hangulatában. Legalább holnap is írni fogok.

Se több Se kevesebb

Utcazene. Hát ennyi. Ez az, amikor annyi időt van otthon az ember, ameddig alszik meg fürdik. De a fürdést már kapkodva. Tegnap tudósítottam a helyszínről. Onnan. Úgyhogy most ez a helyzet. Legyetek jók, és gyertek el a zárónapra (ha még nem lennétek itt). Az holnap van.

Kakukktojás

Az van, hogy elvesztettem a ritmust. Nem állnak össze a napok. Ahogy szeretném.

Még az is van, hogy már pókerezni sem pókerezek eleresztem a témákat. Szembejön, leültet picit, aztán félrelököm inkább, hogy majd. Majd, pedig nem ez lenne a dolgom. Régen folyton témát kerestem. És mindig, mindig foglalkoztatott, hogy mit és hogyan lehet úgy kiteríteni, hogy az megkapó legyen. Úgy érdekes.

Motiválatlan vagyok. Legalább részben az. Az újság nem megy jól. Gyakran mindegynek tűnik, hogy írok oda vagy sem. Na már most, ha nem érzem, hogy kell vagy muszáj, akkor engem aztán belehet csomagolni, kukába hajítani. Hát mögül, majd kezeket magasra emelni, hogy csontnélkül.

De tudjuk már, a blog mégiscsak más. Itt vagytok még, én meg mondom, hogy nekifutunk. Vagy keressük az elrugaszkodást, egyelőre inkább csak salakba tiprás, biztos pont keresése… a szétnyíláshoz.

Szóval, elengedett témák, az egyiknek épp aktualitása van. Sosem mentem bele blogos körjátékokba, de az egyik – a sok közül – egészen tetszett, elgondolkodtatott. Adott kérdésekre kell válaszolni egy együttes dalszövegeivel. Jó ez (és sokkal jobb lenne más kérdésekkel).

Hiperkarma lesz. Valahogy úgy „kérdőjel” nélküli volt ez. Hogy ne csak a kérdés-válaszok legyenek, picit róluk is. Azért ők, mert ehhez nagyon értettek. Talán a hétvégi kísérlet után mondhatom: ahhoz, hogy üres foltot hagyjanak. Énekelnek, és az első sorokban ugráló fejekben elindul egy történet. Egy saját történet, és olyankor mindenki úgy érezheti, hogy csakis az ő fülébe. Ezt imádják a tinik, szeretnek szavakba szeretni, mondatokhoz emlékeket gémkapcsozni. És nem csak a tinik. Ezért voltak baromi sikeresek.

Aztán eltűntek. Megmutatták, hogy mégiscsak lehet olyan vermet ásni, amiből aztán nem lehet csettintésre kint teremni. Itt a 30y-al kell párhuzamot állítanom, mert ők nagyon tudnak valamit, amire a Hiperkarma sosem volt képes. Fellépni a színpadra, majd lejönni onnan.

(Fotón a Hiperkarmát megelőző Blabla)

Férfi vagy, vagy nő?

„Megmondtam nemegyszer-nemkétszer:
Abból ,hogy faggatsz itt engem még nem fogunk jóllakni mindnyájan, itt élünk egyhelyben-egynyájban!”

Írj magadról!

„tudod mindenki függ valamitől, mindenki függ valamitől”

Hogy írnád le az előző kapcsolatodat?

„olyankor utána
tudod ha vége van”

Milyen a jelenlegi kapcsolatod?

„felébredtem, kettőt láttam, a tükörképemet a falhoz vágtam”

És az első kapcsolatod?

„De egy mosolyba bújva, még most is az arcodra fagynék.”

Most hol lennél szívesen?

„Tudod az egyetlen út, ami valahova vezet
ez a hosszú vörös, amin éppen gyalogolok.”

Mit gondolsz a szeretetről?

„Lődd ki magad, figyeld a csendet,
hallgass.
Figyelj.”

Milyen az életed?

„Levesbe egy csipetkét ez is kell, különben remegnék,
Ha rá gondolok elájulok, tőled mi mást kaphatok,
Csak magányt, esetleg csendet, kérek a fejbe rendet,
raknék, mert erdő van idebent, erdő, erdő van idebent.”

Mit kérnél ha egy kívánságod volna?

„De csak addig írjad, amíg azt nem mondják:
nem rossz (tényleg nem rossz)”