.. és a zene

Na jó, a felütés nem is igaz egészen. Sumákul kezdek, mert a muzsika pont nem annyira, mint a felsorolásban (itt,itt,itt) lévő dolgok. Hoz hangulatot, vagy keresek hangulathoz, de nem annyira meghatározó. És bár töltögetek, meg mostanában tudatosabban hallgatok zenéket (ez is éppen csak annyit jelent, hogy már inkább albumokat rendezgetek, mint válogatott dalok vegyes egyvelegét), de ezzel mégiscsak lényegesen kevesebb idő szalad el. Szegénységemre nem értek semmilyen hangszerhez, a nevüket is alig, ráadásul fülem sincs hozzá. Volt is erről valamikor egy meghatározó egy mondatom.

Viszont csütörtök este a (azt a jelzőt olvasom mindenfelé: legendás) Magyar Jazz Quartet koncertjén voltunk sokadmagammal az itteni egyetem egy nagyobbacska aulájában, erről pedig mesélnem ildomos – bízom benne: érdemes is.

Kedves olvasóim, legendás vagy sem, mindenesetre: zongoránál (tudom a jelzőt: méltán világhírű) Szakcsi Lakatos Béla, doboknál Szende Gábor, mellettük Csepregi Gyula szaxofonon, Vasvári Pál basszusgitáron játszik.

Ők is megfáztak, gondoltam nem túl relevánsan az elején. Aztán… aztán nem is tudok pontosan beszámolni az aztánról. Talán csak szép lassan beleszerettem abba, amit bámulok. Mert hát a zene az zene, az rendben is van, számítottam rá, de arra nem, hogy olyasmiket fogok látni, amit korábban még messze nem, soha nem. Hamar eszembe is jutott, hogy mennyire távol van ez a különféle zenecsatornák soft adásaitól (meg például a Rammstein hard pornójától).

Ezeket az embereket átjárta a zene. A dobos torkában is verte a ritmust, a basszusgitáros arcára kiült minden, ami a színpadon történik. Szakcsi gyakorlatilag belefeszült a hangokba. Volt előtte egy papírhalom, de nem nagyon hittem el, hogy kottából játszana, tuti ujjakból nyomta – amúgy se lapozott soha. Csepregi Gyula magas hangok fújásakor maga is megmozdította sarkait. Lábujjhegyre emelkedett.

Zsigerből zenészek.

Elképesztő látvány. De ami ennél is több (és tovább), az a tisztelet, ahogy fordultak egymás felé, ahogy zenéltek egymás mellett, ahogyan játszottak egymásnak. Olyan fajta alázattal hallgattak, olyan csodálattal néztek a másik játékára… mintha.

„Elnézést, nehéz beszélni, mert ezek az emberek szétvertek engem.” – mondja Vasvári két dal között. Azt mondja, szétverték. Há, mintha ma találkoztak volna először, mintha meg lenne lepve egy szakcsi szólón, hogy azért az nem semmi.

Huszonhárom éve zenélnek együtt.

Jövő hónapban huszonkettő leszek, de ez eléggé újszerű volt. A dzsessz, az valamiért sosem állt távol tőlem, a Take Five (mackó nyomatja bal oldalt alázattal) már 16 évesen is formált. Nem tudom miért. De tetszik. Elég sok mindent hallgatok világzenétől az elektronikusig, mert majdnem minden stílusban találok értékelhetőt. Azok is tetszenek – nagyjából így vagyok ezzel. Igazából, mindenhez lehet úgy nyúlni, hogy az jó legyen. Nincs túl nagy bajom a jelennel sem. Szeretem a fiatalok bátorságát, sokra tartom a változtatni akarást, értékelem a kísérletezést. De ez után az este után azt kell mondanom, van amit sosem fogunk elvenni a nagy öregektől, hogy van amiben nem tudunk túllépni rajtuk, vagy hogy nincs olyan, amivel valaha is el tudnák orozni a dzsessz tiszta erejét.

Ez nem lett volna rossz zárszó, de ott volt még egy utolsó dal, amiről szintúgy ildomos. Erős szaxofonnal indult, aztán gitáron szólózott Vasvári Pál. Hát… tényleg nem nagyon szeretném ismételni magamat, így is elég sok helyen nehezen fejeztem ki magam, magam részéről is nehéz beszélni erről. Na de hogy, korábban ilyet még tényleg nem láttam. Az a fickó ott megharcolt. Görnyedt, egyenesedett, verejtékezett, visszatartott, nyögve kieresztett. Hasonlót se. Aztán visszatért a szaxofon, minekután nem kevéssé zseniális dobos improvizációt halltunk hosszú percekig. Végül a zenészek tekintetei eleresztették egymást, visszatértek a közönséghez, visszatért a szaxofonos refrén is, én meg konkrétan belekönnyeztem. Na tessék, ennyire nem határoz meg a zene.

(Az első kép forrása itt, a másik kettő a helyszínen készült.)