"asszem klassz"

Csillagos, nem tudom, nézitek? Én igen. Vagy pontosabban, eddig majdnem minden szombat este be volt kapcsolva a tévé (olyankor). Még közelebb: csak eddig néztem. Már nem érdekel, egyik produkció sem fog megújulni egyik hétről a másikra. Egyébként sem azok jutnak tovább, akiknél az ildomos lehetne. Eddig volt benne valami kevéske, de az a kevés sem a műsoron múlott. Mert maga a show teljesen elhibázott.

Elhibázott annak ellenére is, hogy az egész egy jókora zsíros nagy koppintás. Copy and paste, mondanám már-már divatosan. A helyszín, a kamerabeállások, a zsűri látszólagos összetétele, a könnycseppek, minden. Látva a nézettségi adatokat, akár jó ötletnek is tűnhetett a brit verzióról másolni. Annak keményszívű kritikusa konkrétan a legjobban fizetett tévés pali – 75 millió dolcsi balhátsó farzsebbe, évente, konkrétan. Meg ott a Youtube is, könnyű lehetett véletlenül belefutni a toplistás videók között (nézzünk bele mi is).

És még sem volt jó ötlet. Nem áll össze, azt a maradékot valahogy nem sikerült belegyömöszölni, amit önerőből kellett volna. A zsűri. Na, a zsűri! Oroszlán Szonja kezdetben túl együgyű, mostanra csak simán túl sok – feltehetőleg nem magától ilyen vagy olyan éppen. Hernádi nem tesz hozzá semmit. Mrs. „asszem klassz”. Ma asszondja, asszem ez klassz volt. Nahát! Meg hogy, akár a gyereke is lehetne, hát ebbe aztán látni a fejlődést, van hová. Azért aranyos. Szirtes Tamás okos. Okosan csodálkozik rá a 21. század kérdéseire, kérdő- és felkiáltójeleire. De nem mondom, van helye, ahogy talán egy Fáy Miki kaliberű fickónak is. Kilencest még nem láttunk a nagymellényű kritikustól, de ez nem is akkora baj, mert amikor düledezik mindenki valami kevéssé szédítőn, akkor kell ő, aki kimondja, hogy „na ugyan már”. Kár, hogy már a legelején föld alá lapátolta magát emberileg. Mert azért van, amikor nem érdemes magunkat hozni, mert szimplán van, amikor semmi keresnivalónk. Szegény Józsi Bácsit ostorozta teljesen feleslegesen, meg hozta a jópofaságot, hogy más veszteségére nyújtózna, mindezt mint egy agyatlan bunkó eléggé félresikerült módon (megmutatnám, de eltűnt a jelenet a netről… nem is értem).

Hát ki kell jönnöm a zárójelből. Hogy van ez? Ki intézi azt el, hogy eltűnjön a netről? Betámadunk, könyökkel indirekten hónaljba csapunk sokmillió néző előtt, aztán eltüntetjük a nyomokat?

Elől van még két betanított műsorvezetőnk is. Stohl a maga bucifejű módján egész belepasszol, mellette Ördög Nóra. Ördög Nóra, nos. Nórika külön fejezet lehetne, de szégyellném magamat. Maradjunk annyiban, egy ideje Nórikázom a macskámat. Ő is tud szépen és ügyesen illegni-billegni, de nem örülnék, ha beszélne hozzám, mert valószínűleg oltári marhaságokat mondana.

Hát ennyi. Sebaj, volt már ilyen. Nagyobb gond, hogy nem értjük a szándékot. Nincsenek keretek, pedig lássa mindenki, anélkül elég nehéz. Mi az, ami belefér, mi az, ami nem? És főleg, ki dönti el? Talán csak annyi, hogy férjen színpadra 2-4 percben? OK, de ennyivel meg nem lehet. Kollár Betty felőlem aztán most is pöröghetne, de nem voltam benne biztos, hogy van ennek helye. A rúdtánc (nagyjából) egy sport, vannak is versenyek belőle (asszem országos második, asszem ez egyébként is klassz). Vagy akkor felmegy valaki, öt perc alatt elrak egy snooker asztalt, és már mehet is? Vagy ha három perc alatt dobja az ötszázegyet, akkor nosza, ideje csillagnak születni?

Itt volt ez a SID is. Egy együttes. Nem csak együttes, de összeszokott banda, évekkel ezelőtt meghúzott kontúrokkal. Minek? Most komolyan, ennek tényleg ez a fóruma? Mert ha ez, akkor szólnék az összes mainstreamen kívül szorult kurvasok magyar együtteshez: legközelebb ne tétovázzatok, uccu csillagnak!

Vásáry André. Andrét eleve nehéz tehetségnek hívni, mert ha több mint hatmilliárdból kb. öt képes valamire, akkor az inkább adottság. És ezt lehet tudni. Ha nekem kell valaki, aki magas c fölé énekel, akkor felcsörgöm Andrét – vagy a másik négy közül az egyiket. Mert ez nem titok. Voltak is szerepei, munkái mindenfelé. Hát akkor mit keres itt?

És ha a rúd ér, akkor hogy legyet, hogy a hullahoppos lánykák – a drágáim – már adásba sem férnek be? Vagy a kötélugrálók, pedig én zabálom őket. Amúgy hányan hárfáznak ebben az országban, ha? Legalább azt tudnánk, hogy akkor mi volt ezzel a baj. És fel van arra jogosítva négy ember, hogy ezt eldöntse. Megtehetik. Hazudhatják nekem, hogy az izomból ostoba műsort adó Big Family-ben több potenciál volt, mint ebben (ami szintén nem láttunk tévében, mert akkor még a gondosan előválogatott pancserekből kellett inkább kabarét mímelni).

Egyrészt. Aztán azért sem lehet ez tehetségkutató verseny, mert összemérhetetlenek a számok. Talán emiatt is jutottunk ismét oda, hogy a még versenyzők közül mindenki vagy mikrofonba düdörög, vagy ha nem, akkor táncol.

Ettől ráadásul egyre unalmasabb is. Akkor már a Megasztár is jobb volt, ott legalább voltak szabályok, ott benéztünk a háttérbe, láttuk a kemény munkát, néha talán még dráma is volt (bár nem biztos). Most meg azzal megy el a műsoridő nagy része, hogy Stohl minden pillanatban keresi a kontextust, amibe beleszőhetné, hogy azért azt sohase merjük felejteni, hogy mégiscsak minden azon múlik, hogy hány nyamvadt SMS-t fizetünk ki a kenyéradó gazdijának. Nem bántásból, nyilván ez a dolga.

És még mindig nem beszéltünk a legnagyobb afférról. Mert mégiscsak láttunk ügyes dolgokat, megmutatkoztak szubkultúrák, előjöttek legjobbak. Nem biztos, hogy hallottunk róluk korábban. És ez jó dolog. A legnagyobb baj itt nem más, mint hogy ezt nem hajlandó beismerni a műsor. Nem hajlandó beismerni, hogy ez nem tehetségkutatás. Hogy nincs versenyhelyzet. Hogy képtelenség újra feltérképezni a Naprendszert. Hogy inkompetens az egész. A legnagyobb baj az, hogy valós értékeit elkendőzi azzal, hogy közben hamisakat kerget. Itt a baj az, hogy első pillanattól kezdve önmaga paródiája, és ehhez marcona szigorral kíván ragaszkodni. Pedig itt aztán nem születnek csillagok.

(Képek forrása itt és itt.)

újratervezés

help

3871

Ez itt ez nem azért van, hogy siránkozzak rajta. Főleg nem most, hogy éppen egy bizonyos zárás utáni nyitány vár magára. De ha ebből most nem árulnék el egy keveset, akkor az olyan lenne, mintha az elmúlt pár hétben nem is írtam volna egyetlen nyamvatag betűt sem.

Pár héttel ezelőtt nagy széles zárójeles ívvel említettem, hogy rendben vagyok. Hát most nem is tudom, mikor voltam ennyire nem rendben. És ha ennek nincs itt helye, akkor semminek. Se.

Igazából, sakál részeg vagyok. Csomó sok kifejezés van arra, ha valaki nagyon részeg, de nekem pont ez tetszik. Hogy sakál. Nem biztos, hogy értem.

Az is hozzá tartozik a igazábólhoz, hogy soha nem írtam még sakálul. De igazándibul még picikét részegen sem írtam ide semmit.

Mert hogy a tisztelet ennek irányában. Meg irányotokban is. De ha ezt most nem írnám sakálságában, akkor valószínűleg soha egyetlen szó sem derüsődne ki ebből.

Pár hét, csak pár hét, és már újra fordul a világ. Hullámvasút, ez az új szavam. Azt mondom, 2009 a Y.W.C. éve. Én nem tudom, hogy volt e már ennél rosszabb év. Nem az, hogy szubjektíve, hanem hogy lehet-e ennyi ember egyszerre együtt hatalmas nagy szopóágon (ez ilyen magices (kártyás) hozadék, hogy szopóág).

Mész, és akkor ott vagy, hogy elágazás, és abban benne 3871 tábla mutat az egyik irányba, 3871 érvvel, hogy miért az lesz az okés, 3871 ígérettel, hogy miért nem bánod meg, 3871 remekbe szabottan. Aztán rálépsz,

és basszameg szakadék.

Zuhanás közben töprengesz azon, hogy vajon hol rontottad el (naiv nem naiv, naiv nem naiv, naiv nem naiv, naiv nem naiv, szirom nem szirom), eszedbe jut kinyitni két üveg bort, és elgondolkodni azon, hogy mennyi kellett volna, ha nem éppen 3871.

Azt tudnám gondolni, hogy ez ilyen kettő meg kilenc 11, ami hogy prím is, meg hatalmas nagy szopóág is.

Azt hiszem, ma csomósok olyan szót írtam, ami valójában nem létezik. De hamar nekiállok újra A magyar helyesírás szabályai c. kötetnek, és majd.

Nincs benne semmi.

.. és az éjszakák

Nos, nagyjából vége a felsorolásnak. Amúgy felsorolni, elég unalmas dolog. Merthogy, tudjuk, hogy mi lesz benne, azt annyi. Töprenghetünk, hogy hogyan lehetne feldobni a vesszők szavak közti részt, de hát a felsorolás csak felsorolás. Punktum.

Nagyjából, mert azért ez persze nem teljes, de ideje pontot rakni (a többit majd más formában). Azt hiszem, azért kezdtem ezt el, hogy látva ezeket a mindennapi dolgokat, majd könnyebb lesz továbblépni, lehet visszautalni, alapozni, ilyesmi. Humbug. Mindegy, nem beszéltem, főleg magamról, de most picit igen. Haladjunk.

Az van, hogy nagyjából beletörődtem, hogy ilyen vagyok. Ilyen bagolyka. Volt, hogy hetekig küzdöttem, mert hogy ez nem jó. Visszaállni kemény dolog. Úgy kezdődik, hogy jó hamar kel az ember (már majdnem délelőtt), keveset alszik, egész nap nagyon fáradt, használhatatlan, aztán eljön az este és korán lefekszik aludni… nem! Éjszaka, és bumm! Holtpont, végre felébred, nem is tudna pihenni, már megint hajnal lesz, és újra korán kelés, hátha. Ha mégis elérne valami eredményt, akkor jön két-három dolgos, vagy éppen szórakoztató este, és már megint ott van, ahol. És már megint kezdődik minden előröl.

Fel is hagytam ezzel okosba. Egyszerűen aktívabb vagyok éjszaka. Éjszaka olvasok, blogolok, babrálok fotókkal, tévézek, pókerezek, írom majd a szakdolgozatomat, hallgatok zenéket, rakosgatok vesszőket egy buta, funkcionális felsorolásban.

Persze, ne felejtsük: az éjszakák harsányabbak, szebbek, izgalmasabbak, meg ledérebbek is! Vagy? Hát nem tudom, hagyjuk inkább. Éjszaka élni nem előnyös, szerintem. Most például eléggé fáradt vagyok.

(A képek forrásai itt és itt)

.. és a sport

Irónia nélkül: most meg lehet lepődni. Régi ismerőseim csalást, vagy legalábbis valami sunyi ámítást kiáltanának. Mert a sport, az sosem volt az én világom. És most mégis a lista része (közeledünk a végéhez, most már hamar kipörgetem, nyugi-nyugi).

Volt ebben egy meghatározó pillanat. Igazándiból, vannak ilyen pillanataink. Ezzel vinném messzire a bekezdést, de inkább zabolázom magamat, mert holnap korán kell kelni, menni kell mozogni. Szóval, a nagy hullámvasút kellős közepén, egy szörnyű mély reggelen – igazándiból, vannak ilyen reggeljeink… (csitt!) –, egy óra labdaütlegelés után döbbentem rá, hogy egy kerek órára kikapcsolt az agyam. Úgy fogalmaznék, agyam funkcionalitása arra korlátozódott, hogy hogyan üssem vissza, hogyan üssem vissza úgy, hogy ő nem, és hogyan ütötte ő vissza mégis. Nincs idő másra, és ez akkor rém szórakoztató volt. Vagy legalábbis: szórakoztató volt.

Meg is lepődtem, csalást, vagy legalábbis valami sunyi ámítást gyanítva. Itt van egy dolog, ami állítólag egészséges, amire szüksége van a szervezetünknek, és képes arra, amire más talán semmi (bizony, még a póker sem, sőt, oda önbizalom kell, kiállás, erő, biztonságérzet, különben nehézkessé, elveszővé válik).

Hát hogy lehet ez?

Lassacskán kiderül, hogy sportolni jó dolog. Elég izgalmas. Tudom, hogy mindenki baromira elfoglalt, de valahogy talán mégiscsak bele kell hogy férjen. Meg kell találnunk a helyét, jobban fogjuk érezni magunkat (újabb döbbenet). Van baj a hátammal, ezért tornászgatok, ami nem szórakoztat. Ami nagy királyság, az a squash! Remek partnerem van, amolyan sportember…, nem egyszerű felvenni ellene a kesztyűt (és ez pont így jó). Nagy harcokat vívunk, sosem adjuk fel, nevetve és komolytalanul szitkozódva próbálunk felülkerekedni. Fárasztó.

Aztán jött az újdonság, ami után első ízben, ásványvizes palack emelésekor bal kézzel kellett támasztani a remegő jobbot. A tollaslabda. Jó, nyugodtan nevessetek. Én is magamon kacagva kerültem oda, úgy elsőre. De vegyük magunkat komolyan: a tollaslabda egy remek játék! Nem végső soron ez az egyik legtöbb izmot megmozgató sport, és nem mellesleg, míg egy squashlabda legfeljebb is 90km/h sebességet érhet el (baseball és hoki 50-60 között), addig a tollas akár 300km/h-t is (ja). Nem viccelek, ha lenne valami rendes foglalkozás, hajlandó lennék rá lényegesen több időt is szánni. Főleg, mert ennek is megvan az a fajta teteje, ami egész komolyan elképesztő.

Persze, mindenkinek meg kell találnia a hozzáillőt, és persze, a számára szórakoztatót. Have fun!

(A képek forrása itt és itt.)

.. és a póker

Gondolom mindenki roppantul meglepődött, hogy. Hát igen, ha nem is hisszük el, elég sokat játszok. Az online része még várat magára, előbb neki kell ugrani egy-két könyvnek (meg ilyesmi). Viszont élőben heti két-három alkalommal kénytelen vagyok asztalhoz ülni.

(Ahogy Rudolf Péter Rejtőt olvas, az zseni. Higgyétek el nekem.)

Ma hét kerek órát kártyáztam. Nagy verseny volt, nagy álmokkal, nagy nyereményekkel. Viszonylag sok pénzem benne volt (8000), és viszonylag sokat kapott az első (92.750), amitől négy (kerek) hely választott el. Miután kiestek kb. ötvenen, már csak négy. Ilyen ez. Persze, ötödikként is kaptam pénzt, de viszonylag keveset. Ez ilyen. Az a baj, hogy amikor az ember nem nagyon bízik valamiben, mert messze van, mert nem jók a körülmények, nem is hajszának, de vesszőfutásnak tetszik, mert olyan távoli, meg egyébként is tudja, hogy „benne van a pakliban”, az egy dolog. De! És de, mikor elérhető közelségbe kerül, aztán alábukfencezik a banánhéj, na az nagyon olyan, hogy.

(Az se jó, hogy telhetetlen vagyok, mert a plusz hat, az nem mínusz nyolc, de persze. Tanuljunk meg túlnőni magunkon.)

Tényleg van ennek a játéknak egyfajta életszerűsége. Hét órában például elég sok minden elfér. Hét óra… az küzdelem. Nem viccelek. Az hullámvasút. Ott kezdet és vég. Ott kockázatvállalás, odafigyelés és figyelem, ott fordulópontok, különbözőség és változékony azonosság, ott nagy tétek, ráció és ráérzés, ott intuíció, interakció és szerencsés szürrealitás, nem végül, öröm és bánat. Ott születés és elmúlás. Imádom ezt a játékot. Tanulok tőle.

No, pont úgy beszélek, mint egy szerencsejáték-függő. Ja, erről is írom a szakdolgozatomat, na ezért is annyira „kitöltő” dolog ez, mint amennyire. És ezért is kell még sokkal jobban annak lennie.

(Tudjuk, hogy a vesszőfutás milyen kemény dolog? Hogy az. Járjunk utána.)

(A képek forrása itt és itt.)

.. és a zene

Na jó, a felütés nem is igaz egészen. Sumákul kezdek, mert a muzsika pont nem annyira, mint a felsorolásban (itt,itt,itt) lévő dolgok. Hoz hangulatot, vagy keresek hangulathoz, de nem annyira meghatározó. És bár töltögetek, meg mostanában tudatosabban hallgatok zenéket (ez is éppen csak annyit jelent, hogy már inkább albumokat rendezgetek, mint válogatott dalok vegyes egyvelegét), de ezzel mégiscsak lényegesen kevesebb idő szalad el. Szegénységemre nem értek semmilyen hangszerhez, a nevüket is alig, ráadásul fülem sincs hozzá. Volt is erről valamikor egy meghatározó egy mondatom.

Viszont csütörtök este a (azt a jelzőt olvasom mindenfelé: legendás) Magyar Jazz Quartet koncertjén voltunk sokadmagammal az itteni egyetem egy nagyobbacska aulájában, erről pedig mesélnem ildomos – bízom benne: érdemes is.

Kedves olvasóim, legendás vagy sem, mindenesetre: zongoránál (tudom a jelzőt: méltán világhírű) Szakcsi Lakatos Béla, doboknál Szende Gábor, mellettük Csepregi Gyula szaxofonon, Vasvári Pál basszusgitáron játszik.

Ők is megfáztak, gondoltam nem túl relevánsan az elején. Aztán… aztán nem is tudok pontosan beszámolni az aztánról. Talán csak szép lassan beleszerettem abba, amit bámulok. Mert hát a zene az zene, az rendben is van, számítottam rá, de arra nem, hogy olyasmiket fogok látni, amit korábban még messze nem, soha nem. Hamar eszembe is jutott, hogy mennyire távol van ez a különféle zenecsatornák soft adásaitól (meg például a Rammstein hard pornójától).

Ezeket az embereket átjárta a zene. A dobos torkában is verte a ritmust, a basszusgitáros arcára kiült minden, ami a színpadon történik. Szakcsi gyakorlatilag belefeszült a hangokba. Volt előtte egy papírhalom, de nem nagyon hittem el, hogy kottából játszana, tuti ujjakból nyomta – amúgy se lapozott soha. Csepregi Gyula magas hangok fújásakor maga is megmozdította sarkait. Lábujjhegyre emelkedett.

Zsigerből zenészek.

Elképesztő látvány. De ami ennél is több (és tovább), az a tisztelet, ahogy fordultak egymás felé, ahogy zenéltek egymás mellett, ahogyan játszottak egymásnak. Olyan fajta alázattal hallgattak, olyan csodálattal néztek a másik játékára… mintha.

„Elnézést, nehéz beszélni, mert ezek az emberek szétvertek engem.” – mondja Vasvári két dal között. Azt mondja, szétverték. Há, mintha ma találkoztak volna először, mintha meg lenne lepve egy szakcsi szólón, hogy azért az nem semmi.

Huszonhárom éve zenélnek együtt.

Jövő hónapban huszonkettő leszek, de ez eléggé újszerű volt. A dzsessz, az valamiért sosem állt távol tőlem, a Take Five (mackó nyomatja bal oldalt alázattal) már 16 évesen is formált. Nem tudom miért. De tetszik. Elég sok mindent hallgatok világzenétől az elektronikusig, mert majdnem minden stílusban találok értékelhetőt. Azok is tetszenek – nagyjából így vagyok ezzel. Igazából, mindenhez lehet úgy nyúlni, hogy az jó legyen. Nincs túl nagy bajom a jelennel sem. Szeretem a fiatalok bátorságát, sokra tartom a változtatni akarást, értékelem a kísérletezést. De ez után az este után azt kell mondanom, van amit sosem fogunk elvenni a nagy öregektől, hogy van amiben nem tudunk túllépni rajtuk, vagy hogy nincs olyan, amivel valaha is el tudnák orozni a dzsessz tiszta erejét.

Ez nem lett volna rossz zárszó, de ott volt még egy utolsó dal, amiről szintúgy ildomos. Erős szaxofonnal indult, aztán gitáron szólózott Vasvári Pál. Hát… tényleg nem nagyon szeretném ismételni magamat, így is elég sok helyen nehezen fejeztem ki magam, magam részéről is nehéz beszélni erről. Na de hogy, korábban ilyet még tényleg nem láttam. Az a fickó ott megharcolt. Görnyedt, egyenesedett, verejtékezett, visszatartott, nyögve kieresztett. Hasonlót se. Aztán visszatért a szaxofon, minekután nem kevéssé zseniális dobos improvizációt halltunk hosszú percekig. Végül a zenészek tekintetei eleresztették egymást, visszatértek a közönséghez, visszatért a szaxofonos refrén is, én meg konkrétan belekönnyeztem. Na tessék, ennyire nem határoz meg a zene.

(Az első kép forrása itt, a másik kettő a helyszínen készült.)